Ha valaki 30 éves koráig nem vált sikeressé, mennyire gyakori, hogy meg tudja még fordítani az életét?
válasza:Gondolj olyan emberekre, akikre felnézel, mert "vitték valamire", aztán gondolj bele, hogy mennyi minden hiányzik az ő életükből is: biztos, hogy mindegyiküknek van férje/felesége is, gyerekei is, saját háza is, jó autója is, nyelveket is beszél, zenélni is tud, a festészetben is otthon van meg a pénzcsinálásban is, a számítástechnikában is meg a testedzés terén is profi? Mindegyikük? Kizárt. És a listát még bőven lehetne folytatni mindenfélével, ami ha megvan valaki életében, hajlamosak vagyunk azt mondani rá, hogy "elért valamit az életben" - na de mindent biztos, hogy senki se ért el.
Valamiket biztos, hogy te is elértél. Szerintem rossz lehet a viszonyítási alap, azért nem tudod értékelni saját magadat.
Nyilván nem az a cél, hogy valaki univerzális zseni legyen, de azért vannak sikeres emberek, akik teljes életet élnek egy választott terület meg néhány hobbi mellett is. Ezalatt azt értem, hogy mellette jut idejük a családjukra. Az egyik volt tanárom is ilyen, fiatal volt, mikor minket kezdett tanítani, azóta már csomó mindent csinált, nemzetközi konferenciákra járt, stb, mellette gyerekei vannak. Sok ilyen volt osztálytársam is van.
Számomra mindez lehető lett volna, hiszen én is jártam külföldre tanulni, viszont nagyon erős szorongásaim, önértékelési problémáim voltak mindig is, és mindenhol azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Az én személyes nyomorom az, hogy rengeteg olyan dologhoz van érzékem, tehetségem, amikből egy sikeres életutat lehetett volna csinálni, de semmiben nem mertem megmutatni magam. Most 30 éves vagyok, és nincs nagyon semmim. Egy középszerű alapdiploma, középszerű eredménnyel, miközben mindig is nagyon jó tanuló voltam, fűtött a kíváncsiság, nekem annak kellett volna lennem, aki tudományos pályára állt és már egyetemi évei alatt tanársegéd meg részt vesz kutatásokban. Hinnem kellett volna magamban és hülyén hangzik, de sok biztatásra lett volna szükségem, hogy mindezt megéri csinálni, és hogy össze fog jönni nekem is a siker, csak hinnem kell benne. Ehelyett az történt, hogy elszigetelődtem az emberektől, végigszorongtam az éveimet és olyan döntéseket hoztam, amivel leginkább a szüleim elvárásainak akartam megfelelni. Semmi nem lett belőlem se szakmailag, se tanulmányilag. Ezért fontolgatom egy ideje azt, hogy itthagyom az életet. Nem akarok meghalni, nem akarom tönkretenni a halálommal a szüleim öregkorát, de számomra most és már nagyon régóta büntetés az élet. Nem volt fiatalkorom és lélekben még mindig középiskola végén járok és érzem, hogy csinálnom kell "valamit", hogy őszintén kötődjek az emberekhez és magamhoz. De közben 30 lettem, középiskola és az egyetem pedig már nincs sehol. Aki magára talált, az már halad szépen az útján. Én meg haladok lefelé. Nem látszik rajtam, de állandóan szenvedek. És nagyon nehéz szakembert találni, aki ezzel tud valamit kezdeni, ez ugyanis személyiségzavar, aminek a kezeléséhez kevesen értenek.
válasza:"ez ugyanis személyiségzavar"
Mindenkinek megvan a maga keresztje az életben, csak nem biztos, hogy tudsz róla: akit te sikeresnek látsz, az is lehet, hogy valami miatt szenved belül, pl. mert gyerekkorában elveszítette a szüleit, vagy akármi. Személyiségzavarral sem lehetetlen boldognak lenni, csak nem szabad túl magasra tenni a lécet. A paralimpikonok sem az épekkel versenyeznek. ;-)
"rengeteg olyan dologhoz van érzékem, tehetségem, amikből egy sikeres életutat lehetett volna csinálni, de semmiben nem mertem megmutatni magam."
Ne azon keseregj, hogy mi volt vagy nem volt régen, hanem hogy mostantól kezdve mi minden lehet még. Azt a sokmindent, amihez van tehetséged, fordítsd arra, hogy saját magad jobban érezd magad. Mondjuk ha van tehetséged a zenéhez, ne azért zenélj, hogy híres zenész legyél, hanem terápiás céllal: hogy jobb kedvre derítsd, vagy épp megnyugtasd, stb. saját magadat.
Egy középszerű alapdiploma, középszerű eredménnyel"
Ez pont elég lehet egy közepesen jó anyagi színvonalú, de kellően stabil anyagi jóléthez. Gondolj bele, milyen sokan milyen boldogok lennének, ha ennyire vihetnék egész életükben, semmi másra!
"sok biztatásra lett volna szükségem, hogy mindezt megéri csinálni, és hogy össze fog jönni nekem is a siker, csak hinnem kell benne"
Felnőtt ember vagy. Most már a te dolgod, hogy bíztasd magad.
"leginkább a szüleim elvárásainak akartam megfelelni. Semmi nem lett belőlem se szakmailag, se tanulmányilag. Ezért fontolgatom egy ideje azt, hogy itthagyom az életet."
Rossz a következtetés. Abból, hogy végül nem feleltél meg azoknak az elvárásainak, akik gyerekkorodban nem biztattak eleget, nem dicsértek, nem bátorítottak, nem fordítottak elég figyelmet arra, hogy ne csak a tanulmányaidban haladj megfelelően, hanem az emberi kapcsolataidban is, nem az következik, hogy goodbye élet.
"érzem, hogy csinálnom kell "valamit", hogy őszintén kötődjek az emberekhez és magamhoz. De közben 30 lettem..."
Nem késtél le semmiről végleg, csak nálad később jön el az, ami legtöbbeknél talán még 30 éves koruk előtt - másoknál viszont még 50-en túl sem. Beszélni, járni, stb. se ugyanakkor tanul meg mindenki.
Fel a fejjel!
válasza: válasza:"Ez nem élet, ahogy én élek"
Akkor ne így élj! Élj máshogy! Senki más nem tud élni helyetted se így, se máshogy, csak te tudod élni a saját életedet. Minden percben választhatsz, hogy mondjuk beiratkozol-e végre egy akármilyen tanfolyamra, hogy többet legyél emberek között, vagy nem.
"a legjobb adottságokat hozom"
Nagyon kezdek benne kételkedni, hogy valóban így van-e... Az, hogy régen, gyerekként tehetséges voltál egy csomó mindenben, még nem jelenti azt, hogy ma is, hogy felnőttként is. Vagy ha igen, bizonyítsd be: jelentkezz valami kvízműsorba pl., vagy tehetségkutatóba, vagy indulj valami sportversenyen vagy másfélén. Bizonyítsd be!
Vagy lásd be, hogy te is csak egy átlagos ember vagy, akik mind boldogan élik az életüket, mert tudják magukról, hogy semmi különös elvárásokat nem érdemes támasztaniuk magukkal szemben - és ami elvárásokat viszont támasztanak, azoknak meg is tudnak felelni.
"azt kell látnom, hogy mindenki körülöttem messze meghalad mindenben"
Mondom én, hogy csak egy átlagember vagy. Nem kéne, hogy úgy nyomasszanak a ki nem használt adottságaid...
"Mert félek, hogy már nem fog menni."
Tévedsz ebben is: menni fog!
"Túl sokáig voltam egyedül, túl sok tanulást hagytam ki, túl öreg vagyok ahhoz, hogy ennyire instabil legyen az identitásom."
Nem, egyáltalán nem vagy túl öreg. Manapság egy csomóan 30 körül végeznek csak a tanulmányaikkal, és addigra csak ugyanolyanok, mint sok kamasz, mert kb. semmit se láttak még az életből, csak az iskolapadot meg a vizsgákat. Nem vagy túl öreg.
"Ezért gondolkodom állandóan az öngyilkosságon. Abban több méltóság van, mint így leélni egy életet."
Semmiféle méltóság sincs az öngyilkosságban. A legszánalomraméltóbb, aki megöli magát.
"Nagyon kezdek benne kételkedni, hogy valóban így van-e... Az, hogy régen, gyerekként tehetséges voltál egy csomó mindenben, még nem jelenti azt, hogy ma is, hogy felnőttként is"
Nem gyerekként. Kamaszként, és később is. Gimiben is éltanuló voltam, versenyekre jártam, a legjobb egyetemekre vettek fel később is. Amikor legutóbb pszichológusnál IQ-tesztet töltettek ki velem (nem én kértem, mielőtt nekem esnél), hibátlan lett. Úgy általában jó az érzékem mindenhez, nem vagyok kiemelkedő pl. matekban, de abból is tudtam egy erős 4-es szintet hozni minimális tanulással, és valszeg sokkal jobb lehettem volna belőle, ha odateszem magam. Bármibe bele tudtam mindig tanulni. A nyelvek pl. ragadtak rám mindig is, a zenéhez is kiemelkedő érzékem van (megint nem én mondtam, hanem a zenetanár mondta, hogy valszeg abszolút hallásom van, mikor megmondtam neki, hogy a kapucsengő hangja "D" hang. Neki is le kellett ellenőriznie). Az egyetemet, amit elvégeztem, összeszorított foggal csináltam, nem érdekelt, nem tanultam, de így is jó eredménnyel zártam.
Nem a képességeimmel vannak gondok, hanem hogy félek "élni" valamiért, nem tudok önálló célokat kitűzni, hinni bennük, kitartani mellettük. Nem vagyok olyan, mint más ember, aki érzi, hogy ki ő, tudja, mit akar és hajlandó tenni érte. Én mintha elvesztettem volna magam, azt, hogy miért éljek. Ha most azt kérdezed, hogy miért nem iratkozom be egyetemre vagy bárhova, az első kérdés, ami eszembe jut, hogy "minek? és akkor mi lesz?". Valami olyat akarok megkapni, amit már így felnőttként valszeg nem tudok, és amit nem az egyetem adhat meg, ezért is nem lelkesít annyira az egész. Ez nem a tanulásról szól. Olyan, mintha hiányozna belőlem valami belső erő, ami mindenkiben megvan, és ide-oda mennék, hogy majd hátha megkapom, és sehol nem kapom meg, ezért inkább elzárkózom minden elől.
válasza:"Mert félek, hogy már nem fog menni"
Miért, mi rossz történhet? Legrosszabb esetben is maradsz ott, mintha nem csinálnál semmit.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!