Mit tegyek, hogy ha semmiben se vagyok tehetséges?

A tehetséget túlértékelik. Szorgalommal, gyakorlással válhatsz ugyanolyan jóvá vmiben, mint aki úgymond tehetséges. Lehet inkább maga az érdeklődés hiányzik egy adott dolog felé.

Próbálj ki minél több dolgot, hogy meglásd, mi az, amit szeretsz csinálni, később abban tudsz fejlődni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, kezdetnek elég vmi sima hétköznapi dolog, pl. főzés. Valami olyannal kezdd el, ahol tudsz sikerélményt szerezni, ez később kellő lökettel tud ellátni majd egy másik dologhoz.

Egyrészt, ha még nem találtad meg, akkor keresd tovább, olyan irányokban, amerre még nem próbáltad.

Másrészt meg attól, hogy nem tűnsz tehetségesnek, még kellő tanulással, gyakorlással válhatsz azzá. A legtöbb ember nem foglalkozik eleget semmivel és ezért hiszi, hogy nem tehetséges.

Sokan azt hiszik, hogy csak a vele született vagy ha úgy tetszik Isten adta tehetség az egyetlen, ami számít. Csakhogy ez egyáltalán nem így van.

Az ember nagyon sok mindent képes megtanulni, de tanulás nélkül nem fog menni neki. Sok mindenre előre huzalozva van genetikailag. Ez azt jelenti, hogy a szervezete alapvetően képes rá, de ha nem tanulja meg használni ezeket a lehetőségeket, akkor nem lesz képes rá.

Pl. járni és beszélni is minden ember képes. De ha nem kerül gyerekkorában olyan környezetbe, ahol megtanulja használni ezeket a vele született képességeit, akkor nem fogja elsajátítani, hogyan képes használni őket. A gyerek azért próbál felállni és járni, mert a körülötte élő emberektől azt látja, hogy képesek rá, bátorítják, hogy ő is csinálja. Mindenki természetesnek veszi, hogy képes rá, fel sem vetődik, hogy ne lenne képes. Ezért addig nem is adja fel a gyerek, amíg nem jár sikerrel. A beszédben is a környezetét másolja. Amelyik gyerek nem csak egy nyelvet hall maga körül, az játszi könnyedséggel megtanul akar 2-3-4 nyelvet is, akar anyanyelvi szinten is, mert az természetes számára, hogy ezek veszik körül, ezeket másolja, ezekhez alkalmazkodik.

A legtöbb embernél ez a “vele született” tehetség sem vele született, csak fel se tűnik, ahogyan magába szívta a környezetéből. Egy támogató, inspiráló családi közegben, ahol sok stimuláló inger ér egy gyereket, sokkal könnyebb észrevétlenül magara szednie olyan készségeket, amik aztán “vele születettnek” tűnnek.

Pl. Ha a gyerek azt látja maga körül, hogy mindenki olvas a családban, mindenki értelmiségi, tudományos témákról beszélgetnek vele étkezés közben, akkor jobban megalapozzák a tudományos érdeklődését és tudását is.

Ha a gyerek már az anyja hasában zenét hallgat, kis korától együtt zenél a családdal, korán elkezdik énekre, hangszeres zenélésre, táncra tanítani, gyakran lát-hall zenélő, táncoló embereket maga körül, akkor sokkal inkább lesz affinitása magának is zenélni. A kottát segítségnek fogja érezni, kiváncsi lesz rá, meg akarja tanulni használni, nem egy érthetetlen ábra sor lesz számára, mint aki csak az iskolai ének órán kényszerből, meg a rádióban passzív hallgatóként találkozik csak a zenével.

Viszont a “vele született” tehetség önmagában egyáltalán nem elég mindenre. Ha valaki mellé lusta és nem fejleszti tovább, nem tanul hozzá, ami már eleve jól megy neki, az meg fog rekedni egy szinten. Azon a szinten, amit addig könnyen össze tudott szedni, de lustaság miatt nem gyarapítja tovább. Lehet, hogy már erre is tud egy közép szintű karriert építeni. De egyáltalán nem biztos, hogy elég bármihez.

Mások, akik ugyanolyan tehetségesek, de aztán kitartó tanulással és szorgalmas gyakorlással tovább is fejlesztik magukat, simán le fogják hagyni és messze túl fogják szárnyalni őt.

Sőt azok is, akik eredendő tehetséggel akár egyáltalán nem rendelkeztek, viszont szorgalommal és kitartással megdolgoznak érte, hogy jobbak legyenek annál, aki lustaságból megreked egy alacsonyabb szinten.

A gond a menet közben kialakuló gátlásokkal és a tanult tehetetlenséggel van. Ahogy fejlődik a gyerek, egy idő után elkezdik mondogatni neki (vagy nem is ezt mondják, de ezt hallja ki belőle), hogy neked ez nem megy, ehhez nincs tehetséged, ebben nem vagy elég jó. Az ember agyát pedig hajlamosak programozni a szavak. Beivódnak az elmébe és elültetik a gondolatot, ami hajlamos egyre nagyobbra nőni benne, sőt akár elhatalmasodni is felette. Ha valami nem sikerül, azt tekintheted egyszeri hibának és megpróbálhatod újra és újra kijavítani. De tekintheted adottságnak is és feladhatod a próbálkozást. A különbséget pedig az a gondolkodásmód határozza meg, amit elsajátítottál a környezeted hatására.

Ha sokat mondják, hogy nem vagy jó benne és mivel párszor nem sikerül, ezért igazoltnak is látod, akkor egy idő után elhiszed, hogy azért nem megy, mert nincs hozza tehetséged. Akkor meg minek próbálkozz vele tovább? Inkább elfogadod, hogy te vagy a hibás, nem pedig csak az hibás, ahogyan próbálkozol. Ezért nagyon fontos, hogyan nevelnek egy gyereket, mert a nevelés képes elemi szinten beprogramozni az agyát. Ez a programozás pedig meghatározó lehet arra, hogyan értékel helyzeteket, milyen következtetéseket von le helyzetekből és ezek miatt hogyan reagál azokra.

Az agy programozhatósága még ennél is veszedelmesebb dolgokat tud eredményezni. Ugyanis, ha valamit nagyon sokan mondanak, azt képes lehet öntudattalanul is előidézni. Pl. Ha a gyerek felmászik a fára és a szülő mondogatja neki, hogy "Le fogsz esni", akkor sokkal nagyobb eséllyel fog a gyerek leesni, mint ha csak azt mondják neki, hogy "gyere le a fáról", de meg sem említik, hogy leeshet. Ugyanis, ha az agyad elkezd a leesésre koncentrálni, akkor azt képes lehet egy ponton utasításnak tekinteni és észre sem veszed, de megteremti azt a hibás mozdulatot, ami miatt sikerül leesned.

A tanult tehetetlenségre népszerű tankönyvi példa: Indiában úgy idomítják az elefántokat, hogy ne szökjenek el, hogy kicsi korukban kikötik őket egy baromi erős oszlophoz egy nagyon erős lánccal, amit képtelenek eltépni, hiába próbálkoznak vele akár éveken keresztül is. Aztán mire megnőnek olyan nagyra, hogy már képesek lennének azt az oszlopot és láncot is eltépni, addigra már elég egy vékonyka rúd és egy vékony madzag is. Mert a kiselefánt megtanulta, hogy nem képes rá, és felnőttként már nem is próbálkozik vele többé, hiszen arra trenírozták, hogy nincs értelme. Na pont ez a tanult tehetetlenség lényege. És a tanulság is számunkra. Nem szabad elfogadni, hogy valami nem megy. Csinálni kell. Ha nem megy, máshogy kell próbálkozni, fejlődni, tanulni, erősödni és újra próbálni. Nem szabad feladni, mert amit feladsz, az biztosan nem fog menni. Amivel foglalkozol, abban egyre jobb és jobb leszel. A kudarcoktól nem szabad megijedni. A kudarcok nem rólad szólnak, hanem a pillanatnyi helyzetről. Nem azért vallasz kudarcot, mert te nem vagy elég jó, nem azért van, mert neked nem megy. A kudarc csak azt jelenti, hogy most még nem tudod megcsinálni, azt jelzi, hogy még fejlődnöd kell.

A maratoni távot is bárki képessé válhat lefutni, de senki sem képes rá csak úgy felkészülés nélkül. Csak az képes rá, aki elegendő időt, energiát és tudást is fektet bele, hogy megfelelő módszerességgel felkészüljön, felfejlessze a képességeit és akkor próbálja meg, amikor már képessé vált rá. Aki viszont el sem kezdi a felkészülést, vagy nem megfelelő módszerrel készül (pl. rendszeres futás és egészséges táplálkozás helyett inkább a kanapén heverve csokit majszolva), annak sokkal nehezebb lesz elérnie a célját.

Viszont panaszkodni sokkal könnyebb miatta, hogy neki nem megy. Ha még társaságot is talál hozzá, akik együtt éreznek vele és támogatják az önsajnálatában, az sokkal szívmelengetőbb, megnyugtatóbb lehet, mint a kemény munka és erőfeszítés, ami a sikerhez kell. Sokkal könnyebb magyarázatot találni rá, hogy miért nem megy, mint megoldást találni rá, hogy mégis sikerüljön...