Önérvényesítés, miért utálom magam mindig, ha kifejezem, amit szeretnék?

Lett egy új lakótársam. Én elég introvertalt vagyok, ő pedig nagyon aranyos, cserfes és vidám jellem, igazi felhangolt személy, jókat lehet vele beszélgetni, de nyilván nem mindig van elég türelmem.

Állandóan mászkál, tesz vesz, futkos a lakásban, nyit ajtót, csap ajtót, telefonál, kortyonként fut ki vizet inni szó szerint stb.

Este 10 és éjfél közt is ez ment, így muszáj volt elmondanom neki, hogy nekem is szükségem van a nyugalomra (pláne alvásidőben, nekem erre muszáj hangolódnom, mert amúgy zúg a fejem mindentől, nem tud mindenki bedőlni a párnára és bealudni.), meg egy kis térre, hogy ne kelljen folyton egymásba botlanunk, ha kimegyek a közös terekbe, mert néha én is túl fáradt meg stresszes vagyok ehhez, akkor is ha ez nem látszik rajtam.

Totál megszeppent szegény, azt mondta jó, hát megpróbál figyelni, és elnézést kért.

Az a baj, hogy muszáj néha elmondanunk az igényeinket es a határainkat, de annyira nehéz nem egy arrogáns bunkónak tűnni ilyenkor, nem lehet asszertívnak lenni anélkül, hogy meg ne bántsuk a másikat.

De nekem is jogom van alvásidőben nem azon stresszelni, hogy a másik épp lefutná a félmaratont a lakásban.