Azoktól az emberektől kérdem, akik szenvedtek el már komoly traumát az életben: szerintetek nem kifejezetten sértő, hogy sokan mindenre (még a legsúlyosabb bűnökre is) kicsapják az áldozat / traumatizált kártyát, automatikus felmentésért?

Megfogalmazódott bennem pár gondolat.

Szerintem azért mentegetnek mások szörnyű bűnelkövetőket, mert elkêpzelhetetlen egy átlag embernek az, hogy valaki saját felelősségére, akár élvezetből elkövet ilyesmit (gyilkosság, nemierőszak) ezért próbálják mérsékelni az elkövetett bűnt a múlt traumáival, és persze én se tagadom hogy köze van hozzá, nyilván van benne szerepe egy szörnyű gyerekkornak, sorozatos traumáknak, csak hogy emiatt nem lehet felmenteni valakit és amúgy ezt a kriminalpszichológia se teszi. Néhány embernek könnyebb felmentenie az elkövetőt mint elfogadni azt, ha valaki esetleg gonosz, vagy feláll a cerka gyermekekre, mert a kis álomvilágban elő agyával nem tudja elfogadni hogy ilyen embertársa is van.

Talán bele se gondol, mit okoz ezzel az áldozatoknak.

Engem is rettentő sok trauma ért, volt is belőle gondom.

Engem pl kiskoromban szexuálisan zaklattak, megerőszakoltak (nem családból) ami aztán az egész gyerekkoromra, és fiatal felnőtt életemre kihatassal volt.

Pedig minden úgy zajlott le, ahogy az kell, pl az elkövetőt megbüntették, engem gyermekpszichológushoz hordtak, mégis bepisiltem egészen 11-éves koromig.

Majdnem minden este zokogva aludtam el, anyám teljesen tehetetlen volt.

Aztán sorra hoztam a rossz döntéseket, belekeveredem egy nagyon rossz társaságba, drogozni kezdtem, lett egy bántalmazó kapcsolatom, és egyáltalán nem volt jövőképem.

Már kezdett ebből elegem lenni, akartam valamit kezdeni magammal, nyilván ezt az akkori pasim nem akarta elfogadni, jól megvert, de annyira hogy kórházba kerültem.

Onnantól fogva változott meg minden, mintha komolyan mondom, helyes irányba verte volna a fejemet, vagy csak pont ennyi kellett nekem, és tele lett a poharam a traumakkal...

Onnantól fogva elkezdtem pszichológushoz járni, összeszedtem magam, a sulit is nagy nehezen befejeztem, elkezdtem dolgozni, és manapság már férjes asszony vagyok, egy csodálatos férj van mellettem, és teljesen átlagos, normális életem van.

Tömören, nyilván tudnék még mit írni róla, de a lényeg ennyi.

Kívülről nézve magam, én látom hol hibáztam. Nem magam hibaztatom mindenért, pl a verést senki se érdemli meg, úgy hogy szilankosra törik az arccsontját... De a drogot én fogadtam el, senki se erőltette. A kapcsolatból én nem léptem ki, amikor még ki lehetett volna, az anyám, aki mindig mindent megtett értem, én hanyagoltam és fordultam el tőle, senki se kert meg rá. Ezeket tisztázni kell, nekem legalábbis kell, ezeket elfogadtam, és idővel megbocsájtottam magamnak, ahogy a bantalmazómnak is.

A felnőtt kori bántalmazónak.

A gyerekkorinak sose tudnék megbocsájtani.

A felnőttkori, neki is szörnyű gyerekkora volt, sose vették komolyan és ő is drogozott, meggondolatlan döntéseket hozott. Nem menti fel, amit tett szörnyű volt, de én megbocsájtottam neki, mert nekem így könnyebb az életemet tovább élni.

Viszont, a gyermekkori bántalmazónak nem lehet megbocsájtani. Egy komplett gyerekkort vett el tőlem, egy életre szóló traumát kaptam tőle, mert egy önző beteg ember volt... Neki is biztos szar volt a gyerekkora, lehet neki is egy egész pohár traumája van, nyilván ezeket jó feltárni, hasznos, de őt aztán nem menti fel semmi ez alól amit tett, felnőtt fejjel...