Gonosz dolog kvázi "örülni" annak, ha valaki szakít a párjával?

Mármint ha elmondja nekem az illető, szomorú miatta, akkor együtt érzek vele, támogatom érzelmileg, de legbelül valahol, valamilyen szinten örülök a szakításnak.

Pl legjobb barátnőm, akkor még szobatársam volt, szakított a párjával, teljesen ki volt miatta. Én meg tudtam, hogy a csávó amúgy bunkó is, alkoholista is, drogos is, meg amiket még hallottam a srácról a barátnőmtől...(ilyenek, hogy csávó majdnem megverte a saját nagyanyját, amikor a barátnő náluk volt) Hát én rendesen örültem, hogy végre nem azzal a gyökérrrl van a barátnőm, bár ezt nem adtam azért a tudtára.

Vagy másik szobatársam. Mindig ilyen hét órás telefonálásokat nyomott az exével, és senkire nem volt tekintettel, hogy amúgy zavaró, ha délután hattól hajnal egyig telefonál MINDEN NAP, pedig szóltunk neki. Aztán egyszercsak megszűnt, mesélte, hogy azért, mert a palinak enyhe alkohol gondjai voltak(ezt addig nem tudtam), szóval szünetet tartanak, amíg a pasi nem változtat magán. Hát ő szomorú volt miatta, próbáltam vigasztaló lenni, már amennyire az lehetek, lévén,hogy mi nem vagyunk barátok, csak szobatársakm de legbelül azért örültem, hogy hála a jó istennek, nincs több napi hét óra telefonálás.