Érezted már úgy, mintha nem a saját testedben lennél? Mintha valaki más lennél? Nehéz volt irányítani a testedet, idegenszerű volt a külvilág?

Nem pont ilyen, de nekem sokszor van, hogy nem ismerek magamra a tükörképemben például. Nem azért, mert mondjuk öregszek, hanem soha nem ismertem magamra. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy megijedek a tükörképtől - tudom, hogy az én vagyok, de egy részem biztos benne, hogy ez nem az én kinézetem. Mintha én most ebben a testben lennék, de amúgy nem így nézek ki. De hogy hogy nézek ki valójában? Nem emlékszem.

Valószínűleg nem normális ez az érzés, de nem tudom, mi okozhatja.

Tapasztaltam

Nagyon rossz

Tapasztaltam, időszakosan előfordul néha nálam, főleg specifikus helyzetekben. Nálam a tömeg vagy a hangos zajok instant kiváltják, de néha teljesen véletlenszerüen, látszólag minden ok nélkül is megesik.

Régebben a derealizáció volt a gyakoribb, olyan volt mintha "álmodnék", a környezetem és az emberek valótlannak és álomszerünek tüntek. Mindent borzalmasan tompán érzékeltem, hangokat is például. Ezen kívül olyan volt mintha átkapcsoltak volna valamit az agyamban, teljesen üresnek és érzelemmentesnek éreztem magam, ha valami elfoglaltságot vagy munkát végeztem közbe akkor azt teljesen automatikusam, gondolkozás nélkül végeztem el, gyakran el is felejtettem utána hogy mi történt/megcsináltam-e XY tevékenységet. Monoton munkák vagy cselekvések esetén tökéletesen jól működik egyébként, de ha amit csinálsz nem repetatív akkor nagy esély van arra hogy elcseszed közbe. Példának okáért én egyszer ráhúztam a nadrágomat a pizsamanadrágomra (szóval kb 2 naci volt rajtam), sokkal később vettem észre mert öltözködés közbe sem nagyon voltam magamnál. Visszatérő probléma volt nálam az öltözködés egyébként, nem egyszer volt hogy családtag ruháit húztam magamra, duplán vettem fel valamit, mert olyan szinten nem gondolkodás nélkül, automata módon cselekedtem. A derealizáció nálam nem volt olyan "durva", de a koncentráció teljes hiánya és az emlékezetkiesések kifejezetten zavaróak voltak.

A deperszonalizáció nálam elég ijjesztő tud lenni, szerencsémre ez kevésbé gyakori. Lényegében, olyan érzés mintha egy "idegen" testében lennék bezárva, az elmém nem ismeri el a fizikai testemet sajátnak. Nézem a kezeimet, arcomat, a testemet de nem érzem azt hogy a sajátom lenne, teljes mértékben olyan mintha valaki más lenne az akit bámulok, és nem én.

Hasonlót érzek akkor ha megpróbálok visszaemlékezni önmagamra, mondjuk pár év távlatából. Nagyvonalakban tudom hogy milyen eseményeket éltem át a múltban, kiket ismertem, mit csináltam de részletek abszolút nincsenek meg, minden homályos. Ami van emlékem azzal sem tudok azonosulni, olyan érzés mintha nem a saját emlékeim és életem lenne hanem valaki másé. Ezen kívül, a számomra legijjesztőbb dolog a deperszonalizációban az az amikor a saját hangommal nem tudok azonosulni. Beszélek, de nem érzem a hangomat sajátnak. Nagyjából két-három alkalommal az is megesett hogy véletlenszerüen lezsibbadt az egész szám, kívül és belül is, abszolút nem éreztem semmit...Beszéltem közbe, de idegennek éreztem a hangomat, aztán meg nem is tudtam kontrollálni hogy mit mondjak. Mozgott a szám anélkül hogy én azt akartam volna, és ahogy beszéltem kimondtam mindent ami átfutott az agyamon gondolkozás nélkül, egyáltalán nem tudtam irányítani hogy mit és hogyan mondjak, a gondolataim felett sem volt kontrollom.

Mit ne mondjak, az első alkalommal amikor ez történt ténylegesem megijjedtem, de pár percen belül elmúlt. Hallottam már hogy a disszocoatív tüneteket gyakran hasonlítják "megszállottsághoz", de én abban a hitben éltem hogy ezt átvitt értelembem értik...Nagyon nem, tényleg olyan mintha egy másik személy beszélne rajtam keresztül.

A derealizáció, ha ezt még bele lehet ide szuszakolni, sajnos velem is megesik, méghozzá mostanság ijesztően sokszor. Nekem eleinte stresszes helyzetek idézték elő, majd egy ponton már teljesen random pillanatok, történések aktiválták.

Ilyenkor, mintha robotpilótába kapcsolnék, és bármilyen para is ezt leírni, még így, név és arc nélkül is, mintha én magam meg hátra vonulnék/leülnék az elmémben, és csendes megfigyelő lennék. Pedig közben teszem, amit akkor épp tennem kell, rendesen vannak másokkal interakcióim is mellette, de olyan semmilyen, érzelemmentes minden. Nem érzem át a dolgokat, nem vagyok ott fejben, nem koncentrálok semmire sem. Mintha egy filmet néznék a saját szememen át, és valahogy, mintha nem lennék ott teljesen fejben abban, az adott pillanatban.

Volt, hogy kondiban jártam úgy, hogy a testem csinálta, amit kellett (akkor épp futást), de valahogy mégsem voltam ott. Letelt az x perc, és azt vettem észre, hogy már szedelődzködök. Rosszabb eset, amikor múltkor anyával vásároltunk, és pakolás közben beszélgetett velünk (velem) a srác a kasszában. Emlékeztem, láttam, felfogtam, hogy rendes volt, és még nevetett is valamin, de az egész interakcióból ennyi maradt meg. Semmi több. És utána tűnt fel, hogy mostanában többször teszem fel a szüleimnek azt a kérdést, különféle formákban, hogy "abban, az adott szituban gáz voltam-e?". Mert egyszerűen kiesik, és mintha semmi közöm nem lenne ahhoz a szituációhoz. Olyankor meg furán néznek rám, és olyasmit mondanak, hogy "miért lettél volna az?".

És nem tudom, mikor kezdődött, nem tudom mihez kötni. A fent leírtakat sokáig még magamnak sem mertem bevallani, nemhogy leírni őket.. Szüleimnek sem mondtam még ebből semmit sem, bár velük ilyenről nem igazán lehet beszélni :c szóval ijesztő.