Hogyan legyek olyan amilyen valójában vagyok?

Nem tudom miért, de már egészen óvodás korom óta tele vagyok gátlásokkal. Oviban a 3 évet úgy vittem végig, hogy sosem szóltam hozzá az óvónőkhöz és csak 2 barátom volt akikhez beszéltem. Csak azokhoz az emberekhez voltam hajlandó hozzászólni akik részt vettek a mindennapjaimban (szülők, testvér, nagyszülők, egyik szomszéd) a család barátaival sem álltam szóba. Ahogy idősödtem beláttam, hogy muszáj kommunikálni másokkal is. Általános iskola elején nem kommunikáltam a tanárnénivel sem, csak pár hét elteltével. Nagyon makacs voltam (és vagyok is) ha valamit nem akartam csinálni akkor azt bizony nem is csináltam és ezt úgy kezelték az óvodában és általános iskolában is, hogy magamra hagytak. Egy ideig mindennel fenyegetőztek de végül belátták, hogy nem jutnak dűlőre.

Elsős koromtól teljesen végzős koromig mindig én voltam a csendes az osztályban. Az általános iskola ebből a szempontból rosszabb volt mert ott egyáltalán "nem mertem" közölni a véleményemet és inkább meghúztam magam csendben ha valami volt. Ezt ki is használták, kb 4 évem állandó piszkálódásban telt el, volt amikor az egész osztály ellenem volt mert mindig a kiközösítettekkel barátkoztam. Durva időszak volt. Középiskolában is én voltam a csendes de azért már ha valaki piszkált akkor igenis kiálltam magamért.

Azt hiszem annak az általános iskolai 4 évnek köszönhetően lettem ennyire gátlásos. Csak a külsőmbe tudtak belekötni, semmi másba. Mindig kövérebb voltam a többieknél, akkoriban nem törődtem vele, hogy 2-3 naponta hajat kellett volna mosnom és heti egyszer mostam (nagyon hamar zsírosodik) és hát a divat se foglalkoztatott de ettől függetlenül sosem voltam koszos, büdös vagy szakadt. Ezek ugye olyan dolgok amiket mindenki lát és ebbe a legegyszerűbb belekötni. Viszont amire büszke vagyok az az, hogy bármennyire is megaláztak valójában sosem tudtam gyűlölni őket. Persze sok rosszat kívántam nekik hirtelen felindulásból meg veszekedtem velük ha úgy volt de igazából gyűlölni nem tudok és a haragot se tartottam meg sokáig. Most úgy érzem, hogy részben miattuk vagyok olyan amilyen de nem tudom hibáztatni őket.

Végre kijártam az iskolát és majd szeptembertől újra iskolába fogok járni de egy olyanba ahol senki nem ismer. Szeretném ha ott (és a leendő munkahelyemen) új emberként ismernének meg. A belső tulajdonságaimat szeretném megtartani mert jó embernek tartom magam, de kell valami plusz ami megvan bennem csak még képtelen vagyok kimutatni ezt idegeneknek és sok ember előtt. A családom és barátaim tudják, hogy milyen személyiség vagyok. Előttük vicces, beszédesebb, lazább vagyok. Mindig halál nyugodt vagyok, társaságban meg elkezdek izgulni. Még a testtartásom is másabb itthon. A párom sokszor mondja nekem, hogy milyen vagány csaj vagyok és szeretném ha mások is ezt gondolnák és nem azt, hogy hát ez egy csendes, visszahúzódó, félénk lány. Eddig nagyon sok évig azt hittem, hogy a külsőm miatt nem merek kibontakozni de a napokban jöttem rá, hogy ez egy nagy hülyeség. Nem a plusz kilók és más hibák tehetnek arról, hogy társaságban nyuszi vagyok hanem valami teljesen más dolog csak nem tudom, hogy mi. Talán bújjak extrémebb külső mögé? Fessem be a hajam és csináltassak tetoválást? Ezeket egyébként tényleg szeretném :D van egy tetoválás ami tükrözi egy kis részemet és 5-6 éve szeretném ha rajtam lenne. A hajamat sosem festettem még be de nyár óta gondolkozom rajta. Sosem sminkeltem magam és a körmömet se csináltattam. Ezek is eszembe vannak pár hónapja. Talán ez kellene ahhoz, hogy el tudjam magam engedni? Ha a külsőm változna akkor szerintetek feloldódnék? Mit kéne tennem?

Légyszíves valaki adjon tanácsot!

Egy 20 éves lány.