Saját magammal is elhitetem, hogy el vagyok egyedül, közben meg a család és én is belátom hogy nem tudok ismerkedni, meddig fog ez menni?

Ma két év elteltével ismét előjött a téma hogy még mindig ugyanott tartok, konkrétan sehol. Persze nekem fájó szembesülni azzal amiket mond, mert tudom hogy igazak sajnos most kicsit volt is benne 2-3 sör ami miatt nem igen figyelt se a hangvételre sem a szavakra. Olyanokat vágott hozzám hogy minden adott ahhoz hogy ne egyedül rohadjál huszonévesen, két jogsid van, autó motor van a segged alatt, több pénzért dolgozol szaros kölyökként mint én 52 évesen, anyádékkal laksz, eljársz dolgozni meg gyúrni, azon kívül semmit nem csinálsz, nem tudsz odamenni senkihez aki tetszik mi van veled, vagy akkor mondd azt hogy homokos lettél és akkor senki nem fog veled foglalkozni, de gyerekkorod óta ez megy, mire számítasz mit higgyünk? Nesze b@z_meg itt a telefon mutass rá arra a csajra aki tetszik, ha félsz tőle majd akkor beszélek vele én, és ha kell 3-an megyünk el valahova hogy lásd fogom a kezed nem hagylak elveszni.

Valóban problémáim vannak azzal hogy nem értek a nőkhöz, nem veszem a jeleiket, sokszor volt olyan hogy aki nekem is tetszett, kereste a tekintetem, én meg hülye csak szemeztem vele is ennyi, ilyenkor már oda kellett volna menni nem?

Még tavaly nyáron motoros bulira mentünk a szomszéd városba, és egy csinos csaj árulta a jégkását észrevették hogy néz engem, meg szokatlanul kedvesen viselkedik velem eljöttünk onnan és mondja nagybátyám hogy a helyedben már kértem volna a visszajáró mellé a számát is, és este gurultunk volna kicsit.

Rengeteg dolog van bennem ezzel kapcsolatban, olyanokon agyalok hogy biztos leráz egy nem jössz be dumával, és ebből kifolyólag félek a csalódástól.

Szoktam sírni is az elkeseredettségtől mert reálisan látom az esélyeimet, de nem értek az élet ezen részéhez. Szórakozni nem járok, szabadidőmben elfoglalom magam, hisz barátaim sincsenek.

25F