Még 30 évesen sem tudtam kitalálni, mit akarok kezdeni az életemmel. Ez mennyire "normális"?

18 évesen pályát kellett választani, egyetemre menni. Fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Tudtam, milyen tantárgyat szeretek, hát olyan szakot választottam, amihez az kellett a felvételihez. Bár fogalmam sem volt, mit akarok lenni, és azt sem, mire is lesz jó nekem ez a diploma. De elvárás volt, hogy egyetemre menjek, mert én voltam az első a családban, aki idáig eljutott.

Szépen el is kezdtem a BA-t. Az első 1-2 évben még szerettem, de továbbra sem tudtam, mihez fogok vele kezdeni, főleg, mert mondogatták, hogy ez amúgyis csak büfé szak, és a diplománk semmire se lesz jó. Mire a végére értem, már én is láttam, hogy ez igaz, és hogy amúgy sem érdekel már igazán a dolog. Azért még befejeztem a maradék fél évet, mert úgy éreztem, így a végére nem kéne félbehagyni.

Aztán jött 1 év hánykolódás, amikor továbbra sem tudtam, mit kezdjek magammal. 24 évesen elkezdtem dolgozni a vendéglátásban. Jelenleg is azon a munkahelyen vagyok, ahol akkor elkezdtem. Most már 6. éve.

A munkámat nem utálom, de nem is szeretem. A mai napig nem tudom, mit csinálnék szívesen. Nekem a munka nem szenvedély, hanem csak egy szükséges eszköz a megélhetéshez.

Sokáig piszkáltak vele rokonok, hogy találjam meg, mi az, ami örömet szerez, és próbáljak abból pénzt csinálni. Ezerszer körbejártam a témát, az egyetlen dolog, ami örömet okozna, legfeljebb csak elviszi a pénzt, de keresni nem lehet vele.

Mikor megkérdezték tőlem régen is és most is, hogy mi akarok lenni, akkor mindig úgy éreztem, hogy az tenne leginkább boldoggá, ha otthon lehetnék, vezetném a háztartást, és nevelgetném a gyerkőcöket.

Tudom, ehhez rossz korba születtem, mert manapság az az elfogadott, ha a nő is ugyanúgy dolgozik, sőt! Manapság már meg sem él normálisan a család egy fizetésből. Vagy csak ritka esetekben.

Mi a véleményetek erről? Nagyon egyedül vagyok ezzel a probémával?