A huszonévesek többsége miért ennyire komolytalan, és miért nem tudnak tervezni?

A szülők és az iskola nem neveltek minket önállóságra. Óvodás koromtól kezdve mindenért engedélyt kellett kérni, különben lecseszés járt, önállóan még pisilni sem mehettem ki. Semmit nem csinálhattam egyedül, ha megpróbáltam valami "felnőtt" dolgot egyedül elvégezni akár az iskolában, akár otthon, akkor csak kitépték a kezemből, mondván, hogy "kicsi vagy még ehhez, nem tudsz semmit, majd én megoldom". Pl tizenévesen felajánlottam, hogy otthon kifestek egy szobát, amit a szüleim nem engedtek, mert "kicsi vagyok, nem tudom, hogy hogyan kell csinálni, csak elrontanám" ahelyett, hogy megmutatták volna, hogy hogyan is kell csinálni. Nem kellett soha főznöm, mert anyám mindig friss étellel várt. Nem kellett mosnom, takarítanom, számlákat befizetnem, mert a szüleim elintézték. Nem kellett buszbérletet vennem, nem tudtam meg soha, hogy mi az az adóbevallás, a bankszámla, a társadalombiztosítás, nem kértem soha egy időpontot az orvoshoz, mert mindig megoldották nekem az ilyesmit. Nem kellett terveznem, mert a szüleim szerint a tanulás az egyetlen dolgom, mással nem kell/szabad foglalkoznom, a többit ők elintézték. Csak akkor lettem tényleg felnőtt, amikor az egyetem miatt kollégiumba költöztem és kénytelen voltam a saját ruháimat mosni, magamnak bevásárolni, a saját ügyeimet intézni, a saját időmet beosztani. Viszont sokan egyetem alatt is a szülőkkel élnek, nekik nyilván nem változik semmi azzal, hogy egyetemre járnak. Csak tanulniuk kell, a szülők fizetik minden költségüket, a bulizásaikat, nyaralásukat. Ha valaki nem törekszik kimondottan arra, hogy önálló legyen (mondjuk mert rossz a kapcsolata a szüleivel), akkor könnyen benne marad ebben a kamasz életben, mert nyilván ez a legkényelmesebb, senki nem akarna magának rosszabbat, ha nincs rá erős indoka.

Az előttem szólók leírták már ugyan a lényeget, de az én meglátásom ennél kontrasztosabb. Miért általánosítunk? Aki valaha is diákmunkázott, az életrevaló lesz. Na, de mit értünk életrevalóság alatt? Mert az, hogy önálló még nem feltétlen jelenti, hogy életrevaló. A modern technológia korában már mindent el lehet sajátítani, amit a szülők nem tudtak átadni nekünk. Tehát, ha nem tudunk olyan alapvető dolgokat kezelni, mint az önálló életvitellel járó kényszerfeladatok; a postai ügyintézés, bevásárlás, főzés, mosás, takarítás, pénzzel való gazdálkodás az internetről el lehet lesni. Vagy a barátoktól, ismerősöktől. Még akkor is, ha egy fiatal burokban élt huszonéves kora közepéig. Személyiségfüggő, hogy valaki mennyire képes az önálló életre, nem pedig neveltetésé. Az én példám ezt eléggé szemlélteti: 18 éves vagyok, aose voltam burokba zárva, de mindig mindent nekem kellett megoldanom akár a szüleim helyett, akár a magam érdekében. Senki nem mutatta meg, hogyan főzzek, mossak, takarítsak, hogyan bánjak a pénzzel, hogyan fizessem be a számlákat, mégis képes vagyok rá, már évek óta. Nem tudtam, hogy kell adóbevallást készíteni, hát kerestem egy könyvelőt, aki csekély összegért megcsinálta nekem mindig, amikor nyaranta vagy évközbe diákmunkáztam. Egyszerűen a szükség hozta, hogy tanuljam meg ezeket a dolgokat. Ahogyan a szükség hozza azt is, hogy ha elromlik valami és nincs pénz szerelőre magunk oldjuk meg a problémát. Sokaknak nem létezik a szükség, mint jelentős fogalom, mivel a szülőknemszülőknem teremtenek szükséghelyzetet a gyermek számára. Ha éhes vagyok és nincs étel csak alapanyag, akkor elkezdek kreatívan valami ehetőt készíteni, igaz? Ez szerintem már tizenegy/tizenkét éves korban érthető. Nem tudom, hogy gyújtsam be a gázt? Akkor fel kell találnom magam! Az élet telis-tele felfedezés! Aki nem kíváncsi, az elvérzik. Ezt nem kell tanulni, mindez bennünk kell hogy legyen, egy apró szikra pedig általában beindítja a folyamatot akármilyen infantilis és felelőtlen is a személy.