Huszon-, harmincévesek: ti tényleg visszasírjátok az iskoláséveiteket?

Úton-útfélen azt hallgatom, hogy milyen jó volt kölyöknek lenni, meg vannak zsenik, akik azzal "vigasztalnak" egy-egy elkeseredett tizenévest, hogy majd ha felnőtt lesz, akkor visszasírja...

A huszas éveim közepén azt mondom, hogy a világ minden kincséért se változtatnám magam vissza tizenévessé. Pedig jó osztályom volt, jókat hülyültünk, és ja, jó lenne szerdán inni, aztán csütörtökön szundítani nulladik órán, de ezzel ki is fújt. Akivel akarom, tartom a kapcsolatot, a rengeteg megaláztatás a tanároktól, a házi feladat, a kolesz, meg az, hogy a szülők döntenek mindenről, az a hátam közepére se kell. Van egy munkám, amit szeretek csinálni, oké, hogy túlórázni kell, de mikor lehúztam a 8-10-12 órát, akkor vége, nem kell még otthon bíbelődnöm azzal, hogy mire gondolt a költő (és állítom, hogy túlórával együtt több szabadidőm van, mint gimiben volt, pedig nem jártam 28 féle különórára, csak igyekeztem jól tanulni, elég maximalista vagyok). Kapok érte pénzt, amit be kell osztani egy hónapra, lakbért fizetni, kaját venni, igyekezni félretenni lakásra, megfőzni, kitakarítani... slussz. Komolyan emiatt picsog mindenki? Ha nem tetszik a munka, vagy szekálnak, akkor felmondok és keresek másikat, mint ahogy már meg is tettem párszor pályakezdőként. Ha akarok, továbbtanulok (amit megtettem, és valószínű fogok is még), olyan dolgot, ami érdekel, és nem azt, hogy melyik glükózmolekula hogy néz ki.

Érdekel, hogy csak én tartom-e sokkal jobbnak, könnyebbnek a "nagybetűs életet", vagy vannak sorstársaim.