Miért van az, hogy szomorú dolgokkal veszem körbe magam, sokszor direkt?

Furcsa, alapvetően életigenlő vagyok, járok társaságokba, szoktam jól érezni magam.

Aztán sokszor hazaérve mégis sírni akarok, és szomorú, tragikus dolgokkal veszem körbe magam. Mintha egyfajta kényelmem lelném abban, hogy ezeken sírok, és fájnak a dolgok. Pedig mégsem élvezem. De van benne valami, amiért mégis szinte minden nap azt érzem, hogy nekem ez kell. Hogy meg akarom siratattni magam. Mintha bulimias lennék, csak nem kihanyok mindent, hanem kisírom őket.

És kezd zavarni. Mert azért megviselnek a rossz dolgok, eléggé érzékeny vagyok. És sírni sem akarok, mégis szükségét érzem. Mintha függője lennék ennek az egésznek. És hiába hatarozom el magam, hogy ma nem... Ha nem tudom kisírni magam, csak vergődök, és vágyom rá, hogy fájjon végre annyira, hogy bőgni tudjak. Ez nem normális.

Ugyanakkor, alapjarton nagyon vidám vagyok, és a legaprobb dolgokban is meglátom a szépet, könnyű jókedvre deríteni. Sokat mosolygok az utcán is, szívesen állok le beszélgetni bárkivel, nyitottan tekintek a világba.

Szóval nem értem magam. Szeretnék változtatni.