Milyen felnőtt lesz az olyan gyerekből, akit a szülei nem engednek szinte soha játszani, és állandóan tanulnia kell, jó jegyeket hoznia? Ha pedig ezt nem teszi meg, akkor szídják vagy bántják?

Végignézhetünk a nagyon magas pontszámot igénylő egyetemi szakon tanulók között.

Sete suta kommunikációs képességek, sete suta önérvényesítő képességek, konstans szorongás a szembejövő kihívásoktól, mert ez lett beléjük nevelve, ezt szokták meg mint alapállapot.

gyakorlat példák erre:

Mivel otthon 18-19-20 évig "kuss a neved, az van amit mondunk" felállás szerint élte le az ilyen ember az életét, ezért mindig lesz benne a tanáraival, ügyintézőkkel, főnökeivel szemben egy hajlott gerincűség, amolyan meghunyászkodó, behódoló jellem lesz. egyszóval mindenkivel szemben, aki minimálisan hatalmat tud gyakorolni felette, már csomót köt a nyelvére.

A tanár soha se hibás, az ügyintéző soha se hibás, a főnök soha se hibás. Ez van az ilyenek fejében.

És nem, nem az ennek az ellentetje hogy beszólunk trágárul bárkinek. Az a baj hogy ezt szokták gondolni ellentétes viselkedésnek.

Az önérvényesítésnek van kultúrált formája.

Pl ha a flegma ügyintéző a tanulmányi osztályon lepattint egy "Nem mi hatáskörünk, viszontlátásra" dumával, akkor nem lehajtott fejjel sarkon fordulsz, és kikullogsz, hanem visszakérdezel hogy "Elnézést hogy megkérdezem, de akkor hol, és kik foglalkoznak ezzel meg ezzel az üggyel?".

Tudod, kiállsz magadért, érvényesíted az akaratodat.

Nem vissza ba##egoltál az ügyintézőnek, hanem kifogásolhatatlan stílusban információt kértél tőle.

Ugyanez a tanárral szemben is. Ha a tanár azt mondta hogy 3,5-től felfelé év végén már 4-esre zár le mindenkit, de neked a 3,6 os átlagodra is csak hármast adott, akkor nem belenyugszol, hanem utánamész a dolognak, és kiállsz magadért. Önérvényesítesz. Ha kell akkor elmész a dékánhoz, de nem adsz lejjebb a saját akaratodból, nem engeded meg hogy egy ilyen kérdésben elhallgattassanak.

Ez baromira hiányzik a legtöbb fiatalból.

Anyuci apuci rövidpórázon nevelte őket, aztán csodálkoznak hogy nem tudnak elvégezni egy egyetemet, nem tudnak munkát találni, nem tudnak elköltözni, albérletet találni, vagy bármi olyasmit megcsinálni, ahol elejétől a végéig egyedül, nem kézenfogva kellene érvényesülniük.

És jön a sírás hogy 28 éves fia-lánya még mindig ott lakik az akkor már 64 éves szüleivel.

Miért? Mert életképtelenné nevelték, egy önállótlan, döntési helyzetekben béna valakivé lett nevelve.

Az önértékelés, önismeret teljes hiánya is tipikus az ilyen fiatal felnőtteknél. Egy önéletrajzba semmi mást nem tudnak beleírni, mint hogy épp meléyik iskolát hogyan végezték el.

Egy munkaadó abból kb semmit nem tud meg rólad, hogy 2009-2013 közt a Kiskunhalasi xy gimnáziumba jártál, aztán 2013-tól 2018-ig az ELTE szociológia karára.

Oké, és miben vagy jó? Csapatmunkában volt-e részed? Emberekkel egész napi kommunikációt mennyire bírod? Monotonitás? Mit tartasz fontosnak a munkahelyeden? Miért jössz hozzánk munkáért a pénzen kívül?

Erre a legtöbben lefagynak és "ŐŐŐŐ...hát izé...őőőő...."

Az ilyeneket amúgy valamilyen szinten sajnálom is, mert ez ugyanolyan mintha valakinek 2 éves korában a szülei levágták volna mindkét kézfejét.

Egy életre meg van nyomorítva, el se tudja képzeéni milyen lehet teljesnek lenni.

Hétköznapi dolgok elvégzése egy stresszes feladat számára.

És ez az egész életén át végigívelő dolog, egész életében minden területen érezhető lesz a döntéshozatali nehézség, az önbizalomhiány, a szubmisszív viselkedés.

Vajon miért van egyre később a házasuló kor?

Ez egy elég komplex problémakör, de kiemelhető a döntéshozatali készség hiánya. Egész egyszerűen nem nő fel a társadalom jelentős része 30 éves kora előtt odáig, hogy képes legyen érezni azt, hogy el szeretne köteleződni valéaki mellett, és ezt bizonyossággal kimondani.

"még kiszórakozom magam" "még gondolkodom". Tipikus halogatás. Ha rákérdeznénk egy évvel később, amikor full ugyanott tart az életben hogy "Na mire jutottál?", akkor se lenne épkézlábabb válasza.

amúgy az egész nyugati gazdaság erre a döntésképtelenségre, könnyen befolyásolhatóságra épít. A reklám mi? A reklám egy célzott üzenet az agyad tudatalatti régióihoz, amik valaminek a megtételére ösztönöznek.

Mivel tömegessé vált a fent leírt huszonéves kiskamasz lelkületű felnőtt embertípus a társadalomban, így a reklám egy baromi széleskörben használható eljárás üzenetek terjesztésére.

És van ám ennek a történetnek egy eléggé látványos kísérő jelensége is: A kamasz módjára tomboló 20-on éves.

a kamaszkorról klasszikusan azt gondolja az emberek nagy része, hogy itt van az emberben a legnagyobb indulat, hevesség, itt aztán mindent maxra járatnak az érzelmeink. Épp ezért is vagyunk meggondolatlanabbak szavakban és tettekben ilyenkor.

de mivel magyarázható az hogy a mai egyetemista korúak is ugyanígy viselkednek? Lázadozás, kamaszos arcoskodás, határok feszegetése.

Miért bevett dolog egy egyetemi koliban hogy két hetente hányásig isszák magukat egyesek? ez nem pont a kamaszkori forrófejűség idejében kellett volna lecsengjen?

Egyszerű: Mert ezeknek nem volt kamasz koruk. A rövidlátó szüleik addig jutottak el, hogy jól leszabályozzák a gyereket, és 16-17 évesen is 10 éves módjára kezeljék.

Oké, a gyerek se hülye, belerázódik a "kisfelnőtt" szerepébe, amiben minden perce be van táblázva.

Mi történik akkor amikor akár csak kollégiumba kiszabadulhat otthonról?

Pontosan azt a kamaszkort fogja ott megélni, amit a hülye szülei 5-6-7 évig tűzzel vassal elfojtottak, merthogy az ő fiuk lányuk "legyen tisztességes".

Nem attól lesz tisztességes valaki hogy soha nem iszik, soha nem szexel, soha nem csinál semmit sem.

Ez egy tanulás, amin mindenkinek át kell mennie. Aki meg nem megy át semmilyen tanuláson, kizárólag az iskolapadban biflázza a megoldóképleteket meg elektronegativitási mutatókat, az olyan mintha egy hermetikusan lezárt hörcsöglabdában nőtt volna fel.

Aztán majd 20-21-22 évesen megy át azon, amin az életrevalóbbak 16-17 évesen átmentek.

Aki persze szélsőségekben gondolkozik, az ebből azt fogja kiolvasni hogy bíztatom a 16 éveseket egy jó kis detoxos kalandra...

Nem...

De egy életen át elzárni a gyereket nem lehet mindentől. A nevelés pont arról szól hogy felkészíteni minél több dologra amivel majd találkozhat, és ha esetleg valahol hibát vét, ott szóljunk neki hogy legközelebb mire figyeljen.

Mert aztán lehet szenvedni közel a nyugdíjhoz egy lelki sérült, életképtelen felnőtt valakivel.