Van olyan, aki úgy érzi, hogy egész kamaszkorában nem volt önmaga és nem gyűjtött élményeket, és képtelen ezért beilleszkedni a felnőtt társadalomba?

#3:

"A szüleid azért nem tudják valószínűleg, mert sosem mondtad nekik."

Jaj, dehogynem, már ezerszer próbáltam nekik elmagyarázni. Nem is értik. A szüleim egyrészt egy másik generáció, ők nem is értik, hogy mi hogy gondoljuk azt, hogy ilyen sokáig akarunk tanulni meg élményeket gyűjteni, ők még azt látták a szüleiktől, hogy az élet nagyrésze szívás, és az az igazi jellem, aki hozzászokik a szíváshoz meg a muszájhoz. Nekem ez az életkép rohadtul nyomasztó, és én inkább minimalizálni akarom a muszájt. Nekem nem az az életcélom, hogy egész életemben ugyanott robotoljak, hanem hogy legyen értelme, amit csinálok, flowban legyek és legyen időm a családomra.

A másik meg, hogy egyszerűen olyan, mintha ők maguk se nőttek volna fel. Mindig azt éreztem, hogy tanácstalanok, nem tudják, hogy kéne gyereket nevelni, ezért a maguk részéről inkább megadnak mindent, aztán találja ki a gyerek, hogy azzal mit kezd, ő meg megy melózni, helló. Ha akarok valamit, majd keressem meg a nap végén, de lehetőleg ne tartson tovább 15 percnél, és ne mondjak semmi olyat, ami szomorú vagy negatív, mert az csak elrontja a napjukat. Kb. ez nálunk a családi élet. Teljesen vakok, kb. semmit nem tudnak a valódi énemről. Olyan dolgokat csináltam az utóbbi időben, amiket el se hinnének rólam (semmi törvénytelen, csak egyszerűen homlokegyenest ellentmond annak amit ők hisznek rólam, teljesen átértelmeznének, ha megtudnák). Nem tudtak soha rám hangolódni, nem beszélgettünk nagyon őszintén soha, nem értik a problémáimat, a dilemmáimat, a lelki életemet. És a legkevésbé értik, mi az ő szerepük ebben. Minden idejüket mindig a munkának szentelték, nem voltak jelen az életemben. Magamra voltam hagyva, de rohadtul. Egy nagyon érzékeny, hihetetlen eszes kis gyerek voltam, szerintem már lenne nevem a tudományos életben, ha nem romlottam volna el érzelmileg. Mert ez történt, ezek érzelmi problémák. Az agyammal sosem volt gond, bárhol helyt állok, ha rendben vagyok érzelmileg.

"S úgy írod ezeket, mint aki bármiről le lenne késve. Ez egy ÉLET. Teljesen mindegy ki vagy, hány éves vagy, mivel foglalkozol."

Nem, nem mindegy. Amit írsz, jól hangzik, de nem ezek a realitások. Vannak életkorok, amikben az ember bizonyos dolgokra alkalmas, és azokat akkor kell elvégezni, nem utólag, és nem is előtte. Például teljesen más felnőttként egyetemre járni, mint huszonévesen. Más az élethelyzeted, más az időbeosztásod, sőt, mások az előrelépési lehetőségek is, mert csomó ösztöndíj korhatáros. Máshogy tekintenek egy 24 éves frissdiplomás jelentkezőre egy állásinterjún, mint egy 35 évesre. Ezt a vak is látja, ezt nem lehet elhazudni jól hangzó vigasztalásokkal, hogy "sosincs semmire késő". De igen, van. Én pl. elhajtottam magam mellől a legcsodálatosabb lányt, akivel valaha találkoztam. Mindent megadott volna, amire mindig is vágytam, és azóta már a jegyesem lehetne. Vissza már soha nem fog jönni. Teljesen más fiatalon összekerülni valakivel úgy, hogy elsők vagytok egymásnak, mint 30 éves korban, amikor már mindketten túl vagytok mindenfélén, nincsenek illúzióitok a másikat illetően, már nem abban az önfeledt életszakaszban vagytok, amikor tombolnak bennetek a hormonok és elszöktök a világ elől, hogy felfedezzétek egymást, hanem mindenkinek kelni kell másnap és munkában kell teljesíteni meg csekkeket befizetni, és jó, ha van heti 2-3 óra a szexre. A felnőtt élet ki....ott kiábrándító, és csak úgy lehet elviselni, ha valakinek van hova visszanosztalgiáznia. Nekem pedig nincs. És rendkívül határozott kép él bennem arról, hogy mit szeretnék csinálni milyen típusú lánnyal, milyen életet szeretnék, de ezt, amire a legjobban vágyom, nem bírom megszerezni.

Nem akarok bántó lenni, de ezt az egyet ne mondjad, hogy sosincs semmire késő, mert ez egy félrevezető hazugság, már bocsánat. De igen, az élet egy vonat, elmúlnak lehetőségek és nem jönnek vissza soha, és egész életedben morfondírozhatsz azon, hogy "mi lett volna, ha", ha kihagyod őket.

Egyébként rendkívül instabil vagyok épp azért, mert ezeket ilyen világosan látom, és nagyon billegek abban, hogy akarok-e egyáltalán élni, mert azt látom, hogy a legtöbb ember szánnivalóan jellegtelen és értelmetlen életet él és kompromisszumokat hoz mindenhol (nem azt a munkát csinálja, amit akar, nem azzal a párral kerül össze, akibe igazán szerelmes), én pedig még hozzájuk képest is szánalmasan kevéssé tudtam megvalósítani, amit akartam. Nagyon sokszor gondolok arra, hogy ennél sokkal több méltóság lenne abban, ha azt mondanám, hogy elég volt nekem ebből 27 év, felállok az asztaltól, kiszállok, nem leszek egy újabb szürke egér a gépezetben. Ha nem tudom megvalósítani azt a szenvedélyes és örömteli életet, amiről álmodok, akkor részemről ennyi volt, és befejeztem. Sokkal jobban félek attól, hogy a maradék éveim is ilyen hamis létállapotban telnek el, ahogy végignézem hogy nálam középszerűbb emberek elhúznak mellettem és a tehetségeim és lehetőségeim elsorvadnak, mint a haláltól. Csak egyszer kell bátornak lenni, és nincs több probléma soha.