Van olyan, aki úgy érzi, hogy egész kamaszkorában nem volt önmaga és nem gyűjtött élményeket, és képtelen ezért beilleszkedni a felnőtt társadalomba?

Mert én ilyen vagyok. Még kamaszkorom legelején ért pár nagyon erős negatív élmény, meg fel kellett vennem mindenféle családi terheket, ezért nagyon bezárkóztam és nagyon természetellenesen kezdtem el viselkedni és nagyon figyeltem, hogy nehogy támadási felületet adjak magamból bárkinek, mert az volt a benyomásom, hogy a korombeliek gonoszak és csak ártani akarnak és nem bízhatok bennük.

Így nem lett egyetlen olyan barátom se, akivel őszinte lettem volna, nem szereztem igazán társasági élményeket, nem voltak táborok, nem bontakoztattam ki a tehetségeimet (utólag kiderült, hogy pl. a zenéhez lenne), nem csináltam hülyeségeket, nem bandáztam, nem oldódtam fel egy csapatban, nem voltam kamasz. Volt egy mélyen belém ivódott érzés, hogy én eleve nagyon gáz vagyok, és nekem ezekből nem szabad semmit, és lekorlátoztam magam, és csak otthon ültem suli után. És ott meg is rekedtem a fejlődésben. Mivel nem mertem felvállalni magamból semmit, nem is derült ki, ki vagyok, és ennek megfelelően minden fontos tanulmányi döntést is nem magamból hoztam meg, hanem hagytam, hogy a környezetem győzzön meg. Nem tudom ezt értelmesebben elmagyarázni, egyszerűen nem alakítottam ki saját identitást, mert nem éreztem magam sehol annyira biztonságban, hogy önmagam lehessek, ezért végig színleltem. (Cserébe jó érzékem lett a színjátszáshoz, de ennek se mentem kifejezetten utána) Most, tíz év elteltével azon kapom magam, hogy semmi másra nem vágyom, mint erre. Nem akarok még dolgozni, de nem azért, mert lusta lennék, nem vagyok az. Egyszerűen úgy érzem, hogy az nem lennék ÉN. Hogy nem bírok beülni egy irodába termelni a GDP-t pusztán az életkorom miatt, mert tartozom azzal a személyiségemnek, hogy utánajárok, ki vagyok, mi vagyok én egyáltalán. Minden gondolatom meg álmom arról szól, hogy feloldódok egy nagy, összeszokott csapatban, ahol együtt vagyunk 0-24-ben, ahol közösen csinálunk dolgokat és ahol egy lány engem választ a srácok közül. Teljesen azt a gimis tábori életérzést sírom vissza, ami soha nem járt ki nekem. És a környezetem, a szüleim nem képesek megérteni, hogy én így, hogy kimaradt a legfontosabb 10 év az életemből, kimaradt a fiatalkori, laza, szabad szárnypróbálgatás időszaka, nem BÍROK beállni a felnőtt sorba, mert nincs kész az a személy, aki beálljon. Én, ha ezeket az élményeket nem tudom megszerezni, akkor fel kell, hogy kössem magam. Kibírhatatlannak érzem, hogy senki nem látja a valódi énem, és csak otthon vagyok, ahol mindenem megvan, de nem tud rólam senki. Valamiféle csapatra, fiatal közösségre van szükségem, ahol FIGYELÜNK egymásra. Hol kaphatnám ezt meg? Hol vannak olyan fiatalok, ahol igazán figyelnek a másikra, és ahol nem csak pár óráig gyűlnek össze egy-egy héten, hanem egy szerves, összetartó közösség? Az a baj, hogy a családi élet is nagyon gyér volt nálunk mindig, sose kaptam kb. semmi figyelmet itthon se. Érdekes, hogy a szüleimet csak az érdekli, hogy még nem dolgozom, arról sose beszélnek, hogy amúgy egész kamaszkoromban egy sérült ember voltam, aki soha nem foglalkozott azzal, ami érdekli.