Mit tennétek, ha sok évvel később bocsánatot kérne tőletek az, aki csúfolt, kiközösített?

Volt ilyen, ált. suliban és a gimiben is.

- Az ált. iskolai kb. 10 évvel később egy osztálytalálkozón kért bocsánatot mindenki előtt, és őszinte volt. Sokat változott az előnyére. Elfogadtam. Ettől persze nem lesznek semmisek a régi bántások, de már úgysem számít, túltettem magam rajta, és értékeltem a gesztust.

- A gimis az érettségi banketten jött oda, hogy a "fülembe súga: bocs" (az első két évben piszkált), már nem emlékszem, mit feleltem rá (valami semmit mondó udvariasat), de azt gondoltam magamban, hogy "k*pd .." Azóta is úgy gondolom, hogy egy kis g*r*ny. De az sem számít már.

De volt olyan osztálytársam, akit annyira kikészítettek, hogy sosem jár találkozókra. Ő biztosan másképp reagált volna.

Én azonban úgy gondolom, ezek a dolgok nem érnek annyit. Ha őszinte, akkor szép gesztus, ha meg nem is kér bocsánatot, igazából kit érdekel?

Ez már megtörtént,változtatni nem tudnak rajta csak enyhiteni.

Ami elmult soha vissza nem jön.

Fogadd el a bocsánatkérést és próbáld pozitiv irányba forditani,akár barátkozásra.

Meg kell tudni bocsátani!

A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni,mivel még nem ismerik fel tetteik súlyát igazán.

Én is bántottan másokat gyerekként és engem is mások...

A helyzet az, hogy a megbocsátás inkább magadnak szól, mert amíg haragot érzel, azzal csak saját magadnak ártasz vele.

Szóval igen, azt mondanám, hogy megbocsájtok, hogy lelki nyomorékká tettél és bár elfelejteni nem tudom, de nem akarom magam tovább mérgezni azzal, hogy haragot tápláljak irányodban és utána rögtön bocsánatot is kérnék tőle azért, amiért azon nyomban hatalmas pofont kevernék le az illetőnek, hogy picit elégtételt véve az én lelkem is megnyugodjon és ezzel az ügyet lezártnak tekinteném. :)

De tudod, az a baj, hogy akik bántottak, azoknak soha nem is volt lelkiismeretük, így szerintem a bocsánatkérés esete nem áll fenn, emiatt nem kell aggódnod és jól teszed, ha nem mész el ilyen összejövetelekre, mert semmi értelme! Lépj tovább!

Nem kértek bocsánatot. Viszont óriási elégtétel volt, amikor hallottam, hogy a hátam mögött összesúgtak, hogy:

"Mi történt vele? De jól néz ki! Hová lett a régi XY?!"

Eltörte egy kismadár lábát, de most ő milyen aranyos és jófej, hogy meggyógyítja...

Az érem másik oldala, örülj, hogy gerincet növesztett időközben. Sok ember marad puhatestű.

Azt gondolom, hogyha sok évvel a ballagás után még nem tudtál ezen túllépni, akkor érdemes egy pszichológussal találkozni. Kicsit a helyzetet a szülőhibáztatáshoz tudnám hasonlítani, amikor visszafelé nézve valaki azt mondja hogy a szüleim/osztálytársaim stb. hibája, hogy ilyen lettem. És nem szeretném eltagadni, hogy valószínűleg mindkettő igaz, de engem is szivattak suliban és tudom vagy továbblépsz vagy megkeseredik az életed.

Mindazonáltal, ha nem akarsz elmenni az osztálytalálkozóra, akkor szerintem ehhez jogod van. Sokan vannak akik nem mennek, mert másik programjuk van, vagy szegyenlik azt ahol tartanak.

Nem tudok válaszolni, érintett vagyok. Na jó. Nem volt alkalmuk bocsánatot kérni az osztálytalálkozón. Ugyanis én nem mentem el. Gondoltam elég nyomatékos lesz.

Hát ha bocsánatot kérnének azt mondanám, hogy majd Isten megbocsát, de ahogy a mondás tartja én nem fogok tisztelegni egy hóhérnak. Meghívtak, persze de én már ott megmondtam, hogy inkább távol maradok ettől a művigyortól. Bocsánat, azért engedtessék meg, senki nem állt meg előttem azóta vigyázban és mondjuk nem kérdezte meg, hogy te ... Kötsög! Élsz-e még vagy belerokkantál már? Mert ennyit elvártam volna tőlük. És ami még böki a csőröm: rám köszönnek. Semmi baj, az illem ezt követeli, csak azért már ne olyan szituációban legyen ez a köszönés, mintha tegnap váltunk volna el barátságban. Nagy kérés? Vagy ha ez nem megy akkor azért sem haragszok meg, ha megkímélnek ettől a gazsulálástól.

Úgyhogy majd Isten megbocsát. Azonkívül azt mondtam a kedves meghívás átadónak, hogy tudod mit? Menjetek inkább a pecsába vagy a pokolba. Ott akarok legközelebb találkozni veletek!

Ellenben, tudom, hogy ez rossz. Nem vagyok rá büszke de hiba lenne azt színlelnem, hogy túl vagyok mindenen. Nem vagyok.

Volt azonban más eset. Sokmindent tapasztaltam azóta, például a kiközösítőket sem tartom javíthatatlanul rossznak. Annyi, hogy nagyon haragszok azokra akik ENGEM kiközösítettek. Középiskolában is volt valaki, bár nem egy egész század, aki így bánt velem. A vele való viszonyom megváltozott. Bár talán azért mert akkor már komolyabb az ember, mint általánosban. Hihetetlen időnként megtanultam ilyen értelemben 'ellenségeimért' kiállni. Kicsit skizofrén de igaz. Úgyhogy ilyen értelemben egyértelmű választ nem tudok adni.