Tisztázzam a helyzetet, vagy hagyjam ennyiben?

Egy négylakásos, L alakú folyosó alsó szárának a vége a miénk, mellettünk régóta nem lakik senki. A másik két lakás egyikében egy férfi, akit szinte sosem látunk, az utolsóba nemrég költözött egy kisgyerekes család. Bébikének kedves játéka, hogy “elbújik”, azaz kirohan a saját lakásukból, és a mi lábtörlőnkön üvöltve röhög, míg az apja “megkeresi”.

Na, ezzel egészen addig nem volt bajom, míg tegnap hazaérve valami cukros takonyba nem léptem, ami az ajtónk előtt volt kilocsolva. Volt egy tippem, hogy mégis ki önthette oda, de extrém béketűrő (...) férjem kérésére nem mentem át, feltakarítottam, annyiban maradt.

Viszont ma megint hallom, hogy Maugli ordít, hát fürgén feltéptem az ajtót, gondoltam szólok apucinak, hogy ezt ne csinálják többet, mert ha megint cukros takonyba lépek, hát én is odaborítok nekik valamit. Igen ám, csakhogy a gyerek erre frászt kapott, és rohant a saját ajtajukba, az apja pár másodpercnyi döbbent csend után kinyögött egy bocsánatkérést, és már csukta is be maguk után a saját ajtajukat. Na, még ezt is leszarnám, csakhogy azóta kétszer is találkoztam Szent Kisded Édesanyjával, aki látványosan nem köszön, rám sem néz.

És itt jön a kérdés: elmondjam neki, hogy a sztoriban ők a rohadt bunkók, nem én? Mert most sértett nagysága úgy vonul, mintha neki lenne oka haragudni.