Visszamentél megnézni azt a házat, ahol felnőttél?

Teljesen természetesek ezek az érzések. Én abban hiszek, hogy az az otthonod, ahol boldog vagy/voltál. Nem tudom hol élsz most, de tegyél meg mindent, hogy ugyanolyan szeretet övezze azt a környezetet is, amit a sajátodnak mondasz, így könnyebb szívvel fogod nézni a régi házatokat is.

Én nem vagyok valami jóban anyám pasijával, így már évek óta nem láttam a házat, amiben felnőttem. De álmomban szinte minden éjjel ott vagyok, és amikor felébredek, összefacsarodik a szívem. Beülhetnék az autóba, elmehetnék arrafelé, de nem akarok.

A te helyedben nem mentem volna vissza.

Viszont visszamentem a koleszba, ahol négy évig laktam. Bezárt. Csak az udvarba engedtek be, elszorult a szívem.

Visszamentem ahhoz a házhoz is, ahol elkezdtem az önálló felnőtt életem, és 8 évig éltem.

Több bérlője, lakója is volt utánam, most lakatlan. Lelakták, repedt falak, málló vakolat, szétfagyott ablakok, amiket én festettem utoljára. Sírhatnékom lett felnőtt létemre...

Ahh vegre egy kreativ kerdes...

En nagyon szerettem az otthonomat, pl. kiskoromban taborba sem szerettem jarni, mert folyton honvagyam volt, ill. kesobb kulfoldi nyaralasoknal is ott pityeregtem a repteren, mert annyira szerettem a megszokott kis kornyezetemben lenni.

Aztan anyam gondolt egyet es elkoltoztunk 70 km-rel odebb. Sirva konyorogtem, hogy legalabb a kornyeken vegyunk lakast, de nem. Ennek egy eve, azota se hevertem ki. En nem merek visszamenni, felek, hogy felismerne egy regi szomszed es szanalmasnak nezne. Na meg nem akarom kinozni magam, hogy gyakorlatilag otthon vagyok, de mar nincs az, hogy akkor egy seta utan felmegyek a lakasba... :(

Nagyon sokszor eszembe jut hogy megnèzzem.

De valahogy soha nem kerül rá sor. Pont ezért mert rengeteg emlék törne fel.

Sajnálom, hogy ezt ilyen rosszul élted meg, annak viszont valahol örülök, hogy ezek szerint vannak még olyan szentimentális emberek, mint amilyen én vagyok. Én is nagyon ki tudok készülni lelkileg az ilyen múltbéli dolgoktól.

A mi régi házunk egyelőre még lakatlanul áll, bármikor be tudok menni, ha akarok. És szoktam is néha, elvégre én csak pár utcával költöztem arrébb.

Eleinte még így is nagyon sokat nosztalgiáztam, amikor visszajártam oda elhozni az ott maradt cuccokat. Furcsa és szomorú volt belegondolni, hogy most már sosem fogunk ott családilag eltölteni egy egész napot, sosem foguk többet a bátyámmal focizni az udvaron, mint régen annyiszor, sosem oda fogok hazaérkezni egy hosszú nap után, és ami furcsa, de talán a legjobban fáj: sosem fogunk ott többet családilag karácsonyozni. A gyerek -és tinikorom legszebb karácsonyi emlékei ahhoz a házhoz fűződnek, és nagyon bánt, hogy többé nem élhetem át azt a hangulatot.

Na tessék, már attól sikerült elszomorodnom, hogy ezt így leírtam.

25/F

Ja, abból az 5-ből amikre emlékszem is, egyet megnéztem kívülről, egész másra emlékeztem, nem éreztem semmit, pedig azt hittem jó lesz látni. Semmi visszatérő emlék, inkább csak a környèkbeli utcáknál. Az egyik lakáshoz is elmentem, de abból csak 3 ablak látszott a háztömbön, nem mertem felmenni. Ott is inkább a környék volt emlékezetes, de nem tudom milyen érzés volt, csak furcsa, de nem jó vagy rossz.

Bár megértelek, úgy hogy 15 évet éltél ott, egész más lehet, és az sem mindegy miért adtátok el.