18 évesen lehet valaki annyira magányos, hogy már nem is vágyik a boldogságra?

Az a baj, hogy nagyon gyenge jellem vagyok. Szüleim mindig is elnyomtak, és mindig a rosszat mondták rólam. Suliban szekáltak éveken át, emiatt sajnos barátaim sem voltak, mert az ugye nem lett volna “menő” dolog senki részéről, hogyha valaki szóba áll velem.

Mai napig is úgy kezelnek engem a szüleim, mint kiskoromban. Nem lehet Facebookom, nem lehet párkapcsolatom. Amikor volt is barátom, elzavarta tőlem, és annyi volt az indok, hogy nem vette fel Neki a telefont, ugyanis nem hallotta meg. Emiatt elkönyvelték a szüleim megbízhatatlan némbernek, majd úgy döntöttek, hogy nem találkozhatok Vele többé.

Ez csak egy töredéke annak, amennyi elutasítást kaptam másoktól és a szüleimtől. Soha nem akart senki sem velem lenni, egyszerűen irtóznak tőlem az emberek. Mentségemre szóljon, nem is igazán tudom, hogy hogyan kell társalogni. Antiszociális vagyok, mert azzá tett az emberek rosszindulata, és a szüleim zsarnoksága.

Nem tudom mit tegyek, hogy legyen legalább egy barátom (akár barátilag is.)

Tudom, hogy szánalmas ezt mondanom, de már régóta kínoz ez az agresszív fájdalom... Mit tudnátok nekem tanácsolni, hogyan változtassak? 18L