Önértékelési zavaraim vannak, s állandóan magányos vagyok. Aki belelát a lelkembe, azt mondja, szerethető ember vagyok, mégsem érdeklek igazán senkit. Hogyan változtassak ezen?

Valahogy elkerült az, hogy legyen egy baráti társaságom, akikkel állandóan együtt lógok. Vannak barátaim, de mindenkinek csak a sokadrangú barátja vagyok. Nincs senki, aki a legjobb barátjának tartana, vagy engem keresne fel először, ha valami gáz van. Valahogy mindenki számára csak egy marginális, közepesen fontos, jó fej ember vagyok, és mindenki azt hiszi valszeg rólam, hogy van egy olyan baráti köröm, ahova igazán tartozom, és akikkel intenzíven tartom a kapcsolatot, de nincs ilyen. Nincs "legbelső köröm". A napjaim egyhangúan telnek, egyedül vagyok, nem nagyon látom semminek értelmét. Szeretnék társaságot, akikkel rendszeresen eljárhatnék, akik törődnének velem, de már mindenkinek megvan a kialakult élete. Mindenkivel megtörtént az élet, csak velem nem. Az meg, hogy "menj, és barátkozz" jó lehet arra, hogy megismerkedjek emberekkel, de bensőséges kapcsolatokat, amiket más gyerekkora óta fenntart, nem tudok csak úgy kiépíteni. Úgy érzem, hogy egy olyan hiányérzet van bennem, ami másokat nem érint.