Ha én nem keresek senkit, akkor nem beszélgetek senkivel. Jó ez így? Mit tegyek?

Ezeknek az embereknek nem vagy fontos, mindig csak a sokadik leszel, aki jó, ha épp nincs más dolguk. Ez nagyon mérgező lelkileg.

Inkább próbálkozz tovább új embereknél, ha igényed van a társaságra. Igen, lesz még sok csalódásod, de ha egyszer tényleg találsz akár csak egy igazi barátot, az megéri a fáradozást. Nem lesz könnyű, de nem lehetetlen.

"akkor megfogadtam, hogy én innentől kezdve nem fogom senki társaságát keresni, hanem aki akar tőlem valamit, az ír"

Akkor ugyanúgy egyedül fogsz lenni, mint ezelőtt. Amit csináltál eddig, az jó, de:

1, nem mindenkivel leszel barát, van akivel haver se, max. ismerős. Normális

2, te akarsz barátokat, neked kell tenni érte és nem másnak

Nekik megvan a saját körük valószínűleg, vagy nincs igényük/idejük olyan kapcsolatra, amit te akarsz. Ebben semmi nincs, el kell fogadni és kész.

Olyan embereket kell keresni, akik hasonló helyzetben vannak mint te. Pl. egy családos emberrel nagy eséllyel nem fogsz csak úgy "összeugrani", mert nem lesz annyi ideje, energiája.

Csináld azt amit eddig, de vegyél vissza az elvárásokból. Egyszer-kétszer próbálj meg elhívni valakit, ha nem megy bele, akkor hagyd. Talán egyszer ő fog hívni, talán soha nem beszéltek többet, de elég hülyeség megharagudni ilyenek miatt.

Igen. Ismerős érzés a magány. A hétköznapokban nem igazán érzékelem. Inkább a hétvégéimre nyomja rá a bélyegét. De nem mindig volt ez így. Amíg suliba jártam, nem voltam magányos. Sőt elég sok barátom volt mind a suliból mind pedig a lakókörnyezetemből. Volt 2, 3 legjobb barátom. Meg megvolt egy baráti köröm. 20 évesen kezdtem dolgozni és akkor kezdtem megtapasztalni ezt a fajta magányt. Kezdetben még elég hamar megléptem magam és eljártam, felkerestem a barátaimat. Aztán 24 évesen köszönt rám az első párkapcsolatom. Kezdetben még a baráti kör megvolt körülöttem. Főleg fiukkal barátkoztam. de ahogy komolyodott a kapcsolatom és gyermekáldásban részesültünk a párommal, úgy már nem volt időm a munka és a gyerek mellett a barátokra. Ha segítséget kértem a házunk renoválásánál, javításoknál természetesen ott voltak. De idővel eltűntek. Ez addig nem is volt probléma, míg el nem váltunk. Vitte a gyerekeket és megkapta minden ingatlant, mert voltam olyan korrekt, hogy biztosítani akartam a gyermekeim lakhatását. Aztán jött a felismerés. basszus, már nincsenek barátaim. Az exem is elköltözött Tirolba a gyerekekkel. Olyan szinten egyedül voltam, hogy jobbnak láttam visszaköltözni a szüleimhez.

Persze a barátok már nem keresnek. Hétköznap a munkahelyemen van társaságom és ez jó dolog. A maló mellett pihenés, egy kis internet, alvás. nem érződik a barátok hiánya, de a hétvége már egészen más. Várom a hétvégéket, de pénteken tudatosul bennem, hogy basszus, most két nap magány vár rám. Persze, a szüleim és a tesóm itt vannak a házban, de akkor is, az más. Ők családtagok. Viszont ilyenkor rámtör az unalom és a magányosság érzete.

Isten felé fordulok ilyenkor. Imádkozom, beszélek hozzá, amikor senki sem hallja. valahogy elveszik a magányosság érzete. Bár tudom, hogy valójában sosem vagyok egyedül, de az emberi társaság hiányzik. Jó lenne meginni egy sört valakivel, vagy elmenni sétálni és csak úgy beszélgetni. Így 3 év különélés után jutottam el arra a pontra, hogy most talán már idelye lenne egy párkapcsolatnak. Hiába, mégis csak kell egy társ. De sajnos ez sem tűnik olyan egyszerűnek. Becsajozni? De ugyan kivel kössem össze az életem? Vannak elveim, amiből nem engedhetek. Talán a párkapcsolatra vonatkozó elveim meglehet túl szigorúak. Pedig nincsenek nagy igényeim. Talán még egy új baráti kört is nyernék vele.

Még, jó, hogy van ez az oldal. Itt azért mostanában elég gyakran vegyok, a kedvenc kategóriáimban osztom az észt. De ilyenkor magányos óráimban valahogy már ez sem ad eleget.

Átérzem. Gimi végéig én is zárkózott voltam, de onnantól végre hobbik, sport miatt megismerkedtem pár emberrel, akikkel a következő években tartottuk is szépen a kapcsolatot. Csak aztán kikoptak mellőlem. Olyan is van, aki rendszeres beszélgetésből áttért arra, hogy pár havonta visszaír 1-2 sort, de rendszeresen posztol mindenhol.

Én szoktam másokra ráírni, illetve két barátnő esetén mindig én kezdeményezem a találkozást, ami amúgy jól szokott sikerül, csak mégis.. Ha nem írok senkinek, nem keres senki :c

Szerintem azért még ne add fel. Sokaknak közel sincs akkora igényük tartalmas barátságra, mint régebben szokás volt, de még akadnak kivételek.