Nem önszántatokból egyedülállók (társat még nem találók, elhagyottak, özvegyek): magányosnak érzitek magatokat?

Volt egy időszakom amikor egészen jól elvoltam egyedül is. Aztán beütött valami vonzalomszerűség, amiből egy se veled se nélküled kapcsolat lett. Eleinte rohadt jó érzés volt, hogy van valaki aki mindig érdeklődik, lehet vele beszélni, találkozgattunk is, meg volt minden is.

Aztán jön a lejtmenet, amikor érzed, hogy keresi a társaságod, de már csak mint barát, vagy inkább lyukas zokni amit nem dobunk ki alapon. Nincs igazán téma, nincs is miről beszélni, a találkozók is elmaradnak.

És ez után egyedül maradni rohadtul fáj. Maga a helyzet, hogy nincs kivel megosztani örömöt, bánatot, magát az életet.

Különböző típusú emberek vannak, ráadásul egyének vagyunk, így nehéz általános sémát ráhúzni az életmódokra. Vannak, akik nem igénylik mások társaságát, míg sokan nagyon. De ott vannak azok is, akik csalódtak az emberekben, akik már nem tudnak bízni és inkább egyedül kívánnak élni. Így nem mindegy, milyen ember marad egyedül.

Jómagam családcentrikus vagyok. Fiatalon nősöltem, korán lettek gyerekeim, imádok apa lenni. Válás után nálam alapvető elvárás volt, hogy családszerető nőt keresek. Harmincas férfiként kiélveztem az életet, miközben kerestem a nagy őt, akit 6 év után találtam meg. Mondhatom, addig sokszor éreztem magányosnak, elveszettnek magam. Hogy ne süllyedjek depresszióba két év után kiadtam fővárosi lakásomat és elköltöztem szüleimhez, akik vidéken laktak, amióta nyugdíjasok lettek. Jót tett a környezetváltás az új emberek társasága! Postás kézbesítőként dolgoztam ott, ami által nagyon sok embert ismertem meg. Közöttük nőket is, de az igazira már visszaköltözés után leltem rá Budapesten.

Akkor is voltak magányos érzéseim, amikor szüleimmel laktam egy házban, de még akkor is, amikor voltak alkalmi viszonyaim. (barátság extrákkal viszonyok voltak ezek, pár hetes, pár hónapos ismeretségek)

18 éve vagyunk együtt. Már nincs lángoló tüzes szenvedély, ám pár nap különlétet is nehezen viselünk. Kiegészítjük egymást mint Jin-jang!

Én évek óta itthon dolgozom (már a covid előtt is). A munkahelyi társasági élet hiányzik, ám össze sem hasonlítható a párkapcsolati magánnyal. Tulajdonképp, élvezem az itthoni egyedüllétet, azt a pár órát naponta, amikor nejem és gyerekeim távol vannak. Nagyon érdekes érzés! Hiszen, ha itthon vannak napokig, néha várom a magányos órákat. De amikor kilépnek az ajtón és kettesben maradunk a kutyával, már hiányoznak is. :-)

Egy éve két hónapig külföldön volt tennivalóm. Haza-hazajöttem, de nagyon vártam már, hogy ismét együtt lehessünk! Furcsa volt a magány!

Két legjobb barátom mindketten vénlegények (kényszer szinglik). Nagyon küzdenek, hogy legyen családjuk, de újra és újra pofára ejti őket az élet. Egyik depressziós spirálba került. Hol elvan, hol nem. Pár éve szinte minden régi ismerőssel megszakította a kapcsolatot, velem is. Munkába menekül, munkatársai jelentik neki az emberi kapcsolatokat. Nincs haragban velem, nincs vita, csak nehezen viseli, hogy családom van, nejem, gyerekeim, első házaságban született lányomtól unokáim.

Másik barátom jó haver, de szegény nem jut dűlőre egy nővel sem. :-( Már csak anyukája van számára, aki jelenleg nagyon beteg. Félő, ha eltávozik anyukája, akkor komoly depresszióba esik.

Van egy leszbikus rokonunk, aki nem meri felvállalni, ő távol költözött, de magányosan él. Számára is szenvedés a magány! Évről évre egyre nehezebben birkózik meg vele. :-(

Van egy aszexuális kollégám, aki viszont totál elégedett magányos életével! Őt semmilyen kapcsolati lehetőség nem izgatja. Talán, épp akkor akadna ki, ha valakivel egy fedél alatt kellene élnie.

Nővérem elvált 20 éve, azóta szigorúan egyedül él, számára szintén elképzelhetetlen lenne bárki a házában.

Nem vagyunk egyformák!

50F

Nemcsak a fiatalok körében van így, ahogy a 9-es írja.

Középkorú férfi vagyok,barátaim eltűntek évek alatt,újakat nehéz már kötni, mondhatnám azt is, lehetetlen.

Marad a magány,pedig nem olyan jó dolog. :(

53F