Mást nem készít ki a mai világ, hogy minden nap egy kicsivel nehezebb?

Azt vettem észre, bármit csinál az ember minden ismétlődik. Munka, hétvége, barátokkal és szerelmekkel töltött idő mind ismétlődik, elinflálódik. Végül minden tönkremegy, elromlik. Ebben a világban ez a dolgok természete.

Talán nem csak számomra ismétlődnek napok, hetek, hónapok, évek. Talán más is őrlődik ettől. Én nagyon elfáradtam, harminc éves koromra megtört az élet. Kipréselt mint egy szőlőlevet a gyümölcshúsból.

Ma is ébredéskor az volt az első gondolatom hogy jaj ne: vége az álomnak, fel kell kelni... Munkakeresés és a többi. És ha találnék is munkát: akkor az ismétlődne évekig. Ki bírja ezt a monotonitást? Hogy egyszerűen gyökér a főnök? Hogy iszonyat sokat kell melózni a sz*r pénzért?

Unom a politikát, unom az embereket, a hobbimat is unom, unom az országot (Voltam itt már mindenfele és külföldön is). Unom a mindennapokat, a hétvégéket. És soha nem jön segítség vagy soha nincs az hogy jó legyen egy kicsikét mindig egyre rosszabb lesz minden.

Sokszor menekülök nosztalgiába, a 60-as, 70-es, 80-as évekbe. Sokat olvasok, így rejtőzöm el a valóság elől. De hasztalan az egész, mert mindig megtalál.

Úgy gondolom: rossz a szisztéma, az egész gazdasági szerkezet. Nem így kéne működnie, mert ahogy működik az egy rémálom, ez az állandó növekedés csak nyomort okoz. Régen, az említett évtizedekben legalább történtek legendás dolgok, tüntetések, koncertek stb ma már minden tucat dolog lett, egyik sziget a másik. Nem lehet megmondani mitől volt jó vagy emlékezetes a 2019-es vagy a 2022-es. - szóval így a mindennapok is tucat dolgok lettek. Elszemélytelenedett a szex is, a párkapcsolat is, ahogy észreveszem a dolgokat. A párkeresésbe is belefáradtam beleuntam.

Összességében: nem habzsoltam az életet, mégis úgy érzem magam mint aki kijátszotta az életet. Mint aki megnézett minden szintet, extra pályát, és a program kiírta hogy vége. De még ha habzsolnám is mától, az se töltene el élvezettel. Megvizsgáltam ezt az egész élet dolgot, és ezzel a külsővel, ebben a világban teljesen feleslegesnek érzem magam. Hiába is tennék le valami produktumot az asztalra, akkor sem tudnám megváltoztatni az országot, a világot és a szisztémát amiben élünk. Csak szélmalomharc lenne. Így hát marad a beletörődés, a kicentrifugáltság. S a kiközösítés: mert aki ilyenekről elmereng azt bizony a társadalom kilöki magából, kiveti mint egy selejtet. És bennem ekkor rendült meg az emberekbe vetett hitem, s rá kellet jönnöm hogy ilyen prédatorokkal kell egy bolygón élnem. És mi ennél is szörnyűbb, hogy elszakadni sem tudunk olyan könnyen ettől a Föld nevű bolygótól, mert minden az ellen dolgozik, hogy az űrben ne tartózkodjunk túl sokat, mert káros az embere nézve. - Igy hát maradnak a felőrlő, szürke hétköznapok. De minek?