Éreztétek magatokat már annyira magányosnak, ami ilyen belülről mardosó érzéssel párosult?

Például tegnap,ebben a szép napsutésben kiultem séta után egy parkba.Ott járkáltak a párok,családok,barátok egymással, amennyire elláttam,csak én voltam egyedul,magányosan.

Ilyenkor tavasszal és nyáron nehezebb a magány,mert látni lehet mások örömét.De azért jó,ha legalább másoknak van,akivel egyutt lehetnek.Így is rengetegen vagyunk egyedul,még ha nem is mindig magányosan.

De ha nem lehet évek óta senkivel egy jót beszélgetni,vagy nem kap az ember egy ölelést,azért az nagyon megviselő :(

F

Igen sajnos. Nekem is a nyár a legrosszabb ilyen szempontból meg talán még a szilveszter.

N

Én is ezt érezném. De nekem nagyobb kín a kollektíva.

Alapvetően mardosna a magány, de az hogy beszólnak a munkahelyen, terrorizálnak, engem mostanában ez köt le, hogy minden nap gyonorgörccsel mehetek be.

Igen szoktam így érezni pedig van családom. Valahogy hiába vannak körülöttem emberek mindig kívülállónak érzem magam.

Egyébként nekem a tavasz az mindig boldog egyszerűen képtelen vagyok szomorú lenni mikor a nehéz téli ruhát lecserélem valami könnyűre annyira szabadnak érzem magam. Süt a nap, csicseregnek a madarak, kellemes az idő, virágillat vagy friss eső illat van, egyszerűen ilyenkor töltődöm fel egész évre, aztán tél végére már nagyon depressziós vagyok.

Ilyen is van, sajnos, illetve rosszabb napokon nálam is megjelenik az a szorító nyomás a mellkasomon (főleg az elmúlt hetekben), ami még borzasztóbb. A magány évek óta jelen van, a szorító érzés viszonylag újkeletű, pár hónapos, vagy nagyon maximum 1 éves.

Napközben nem olyan erős, mint mondjuk este, vagy reggel, bár az előbbi a rosszabb. Meg most, tavasz-nyár idején, engem is jobban megvisel ez az egész, mert jobban szembesülök vele. Örülök annak, hogy mások legalább boldogok, nem is kívánok nekik rosszat, csak attól még tisztán szembeötlő, hogy milyen hiányos az életem, mennyire magányos tudok lenni :c