40+ évesen is egyedülállók, már párt inkább nem keresők, pártalálást feladók! Milyen volt a szülői, családi hátteretek gyerekkorban? Milyen volt a családi hangulat, a viszonyulása a szülőknek felétek? Mennyire volt jelen az odafigyelés, dicséret?

A szüleim folyton veszekedtek, én vagyok a legfiatalabb gyerek, mindegyik engem engem szivatott, és a szüleim se kíméltek nagyon.

Feminista vagyok, tehát egyáltalán nem az a tipikus incel, aki a nőket ócsárolja, és méltatlankodik, hogy miért nincs párja, miközben semmit nem tesz érte.

Nem volt jó kapcsolata szüleimnek, sőt inkább nagyon rossz. Sok veszekedésnek (olykor verekedésnek) tanúja voltam gyerekként. A figyelem, szeretet, dicséret apám részéről nulla, anyám próbált kompenzálni, foglalkozott a testvéremmel és velem, de nyilván nem úgy és annyit mint kellett volna, hisz megvolt a maga baja egy rosszul sikerült házasságban.

Gondolom, azért tetted fel a kérdést, mert összefügg minden mindennel/mennyire számít a gyerekkor. Én legjobban ott érzem ezt a saját életemben, hogy gyereket nem akartam, mert azt láttam, hogy kiszolgáltatottá vált anyám. Sosem szerettem volna ezt átélni, így nem is lettem anya.

Sosem kerestem társat, mindig megtaláltak a fiúk/férfiak, de az utóbbi egyedüllétben töltött években valahogy más lettem, hidegebb és már csak ritkán jut eszembe, hogy milyen lenne megfogni a kezét annak, aki az életem része és én az övének.

49 éves pasasként mondom, a gyerekkorom apám miatt ritka rossz volt, elnyomott minket, később jobb fej lett, de már idősen.

Anyám nagyon szeret, a mai napig is.

Irigyeltem mindig is, akik egészséges, normális családban élnek, nem egy kompelxusos, idegbeteg pali az apa, aki azt élvezi, ha elnyom másokat, pláne a saját gyerekeit.

De nem mondanám, hogy emiatt rekedt meg a társkeresés, sokkal inkább egészségügyi háttere van....mozgáshiány, vacak életmód, gyógyszer mellékhatás, stb.

Ami az életemet meghatározta:

Van egy alapbetegségem, ami az első 13 évemet igencsak befolyásolta.

Nem volt jellemző a barátkozás, az szülői kötődés hiányos, jellemző volt a költözés. Utána sikertelenség a középsuliban, majd a munkahelyeken.

A főlulis időszak kb. nyugis volt.

Jelenleg több éve munkában állok szerencsére, de barátok, barátnő nincsenek/nincs. Itt sikerült 2 személyt a neten keresztül megismerni, de élő találkozás nem volt.

Szerintem nem ezen múlik. Nagyszüleim generációjának is szar élete volt. Két háborút megéltek, elfoglalt, szegény, szigorú szülőkkel, zömében mégis találtak párt és együtt is maradtak, nem feltétlenül "kényszerből".

Aztán a 60-70-es években jött a "ha akarok elválok", most meg van az "inkább nem is keresek, úgyis mind hülye" - korszak.

A '60-as években és utána nem csak a "ha akarok, elválok"-ról volt híres, hanem arról is, hogy Magyországon volt Európában a lakosságarányosan a legtöbb öngyilkosság.

Hogy ez mennyire változott, szerintem nem sokban. És aki öngyilkos akar lenni, nem biztos, hogy nagyon akar párt magának, hiszen totál önzőség kicseszni a másikkal azért, hogy aztán megölje magát. De hát egy öngyilkosjelölt nem is annyira vonzó...

Az én apám egy szadista állat volt, aki gyűlölte az egész világot. Annyi mindenkivel volt baja, hogy egy 500 oldalas könyvbe sem férne ki.

Rendszeres vert és bántalmazott. Anyám egyébként ezért vált el tőle.

Bár ö ma már, vagy ami marad belőle az csak egy halom hamu egy fémkazettába zárva.

És nem is Magyarország területén van.

Párkapcsolatokkal én nem kívánok foglalkozni.

Aki meg nálam próbálkozott azokat én mind elküldtem.

Bár még nem múltam el 40.(Nem is vagyok benne biztos, hogy megélem...)

Apám szeretett inni, anyám mentális beteg. 12 éves koromig az üvöltözésüket hallgattam. Aztán elváltak. Apámról azt sem tudom, hogy él-e, anyámmal is csak annyira tartom a kapcsatot amennyire muszáj.

Igazából egyikük se volt soha a bizalmasom, ami meglátszik a személyiségemben. Egy pontnál tovább senkit nem engedek magamhoz. Igazi barátaim soha nem voltak, párkapcsolatom sem, mert amikor komolyabbra fordulna a dolog, mindig kifarolok belőle.

Mostmár teljesen feladtam az egészet.