Megutáltam az eddigi életem, attól félek egyszer megteszem, mit tegyek ez ellen? (többi lent)

Megutáltam az életem, de nem akarok öngyilkos lenni, az gyávaság lenne. Volt/van egy "szerető" családom, amit tudtak anyagi dologban azt megadták. Anyagi dolgokban...ezért nagyon keveset voltak velem és a húgommal és rengeteget dolgoztak/dolgoznak. Körülbelül 4 elköltöztek a mamámék abból a faluból, amit nagyon szerettem, mivel a szüleim rengeteget dolgoztak, ezért lényegében ott nőttem föl, friss levegő, nagy ház, pár tíz méterre egy hatalmas erdő, mit kívánhat ennél többet egy gyerek? Egyszerűen imádtam ott lenni, megvolt a saját kis világom, akkor is rengeteget veszekedtek a szüleim, de nem érdekelt, fölmásztam a fámra vagy sétáltam egyet az erdőben és minden bánatom elmúlt. Ez a kivételesen jó élet tartott 9 éves koromig, amikor a papám rákos lett, megműtötték, de már szinte nem is tudott mozogni, egész addig dolgozott, de így a mamámék nem tudták eltartani azt a házat, volt az udvarom egy hatalmas diófa, ami nagyon sokat jelentett számomra, mindig azt gondoltam, az a nagy fa az idő, végtelenség és a győzelem, nem tudom miért, de ezt gondoltam, kivágták a fát, az addigi világnézetem összetört, az álomvilágom szertefoszlott a legyőzhetettlent legyőzték, de nagyjából túltettem magam rajta, amikor egyszer csak a szüleim bejelentették, hogy a mamámék a mellettünk lévő lakásba költöznek. meg sem tudtam szólalni, elvonultam, majd sírógörcsöt kaptam. Nem az elvesztett "birodalmam" miatt, hanem, azért mert tudtam, hogy semmi sem lesz olyan jó, mint régen, a világból számomra eltűnt a biztonság minden és mindenki olyan idegen lett. A város közepén élni nem a legjobb, ki nem állhatom. Megutáltam kint lenni, az emberek mindig befelé bámulnak az udvarba. nem szeretem, ha figyelnek. a szüleim egyre többet veszekedtek, jöttek a családi botrányok, meghalt a papám, aki nagyon közel állt hozzám, megutáltam a családomat, egyre elidegendtünk egymástól. Nem értettek engem, én nem értettem miért kell fél szón összeveszni. Egyre kevesebbet voltunk együtt, már az osztálytársaim jobban ismernek , mint a családom, elegem volt, abból, ahogy bánnak velem.

Már kis korom óta fantáziálgatok arról milyen lenne elszökni. De most már ott tartok, hogy meg is teszem, tudom apám pinkódját, amivel pénzt tudok kivenni a bankból, plusz még van egy elég gazdag barátnőm, talán tőle is kérnék biztosan adna. A hajam világosra festetném, és egy kis smink és maskírozás csodákra képes. Egy befolyásos ismerősöm tudna nekem olcsón hamis személyit szerezni, egy másik igen jó barátnőm (felnőtt) Romániában él oda el egy kis időre benne megbízom, ő nem dobna fel. Összecsomagolnám a számomra fontos dolgokat és jó időben az elutazásomat sem vennék észre, ünnepek, "biztos a rokonaihoz megy látogatóba" vagy nyáron "biztos xy-hoz megy nyaralni, vonat van a közelben. egy ideig ellennék a pénzel, utána pedig (ha rohadt optimista vagyok) megállnék a saját lábamon és az ismerősöm segítségével. Egy ideig keresnének, de végül beletörődnének, hogy már nem vagyok nekik. Figyelni kellett volna, az én érzéseim nem számítottak, csak felkaptam a bohókás mosoly álcát és minden el volt intézve. Őszintén talán a barátaim jobban hiányoznának, mint a depressziós, idegbeteg családom, a "szökés" részletei ki vannak tervezve, de még valami vékony szál ideköt nem tudom, mi és, hogy meddig tart még. Attól félek egyszer megteszem, de, ha jobban meggondolom, akkor akár most azonnal is indulnék. Nem tudom meg akarom-e tenni, de mit tegyek, hogy ne? Most leírom a koromat és biztosan kapnék olyan válaszokat, hogy csak fel akarom hívni magamra, a figyelmet, pedig ez nem így van. Kérlek értelmes válaszokat adjatok, ez nem kamu kérdés. 14L