Ez ez a hallgatas kenyszer bennem?

Gyakran vagyok hallgatag es baratsagtalan, es az mar valami meglepoen jo erzes, es apro "sikerelmeny" va valakivel eltudok beszelgetni mostanaban. Ez regota igy van, ha regebb voltak is normalis barataim, azoktol elfordultam, vagy ok is megbantottak. Bar a lenyeg, hogy egy ideje nagyon gyakran magamba vagyok zuhanva, pedig nem erzem magamnak tipikusan "depressziosnak" csak nem tudok felszabadulni emberek kozott. Mindig igy volt ez kozossegekben, leginkabb kozossegeket kivul tudtam baratokat szerezni. Volt egy nagyon maganyos idoszakom, amikor kicsit rosszabbodott ez az allapot, vagyis talan csak szokatlanabb, ha most emberekkel beszelek, bar termeszetesen kezelek olyankor. Nem tudom mi bajom van, de amikor maganyomban kikeszulok, olyankor sotetebben latom a dolgokat, es tul reagalok mindent, es emellett azt kepzelem, hogy valami titokzatos hiba van bennem, ami olyan labirintus szeruen mutatkozik akkor elottem, de megkell fejtenem, vagyis "kikell talalnom onnan". Bar sok remkep feltunik akkor, de tobbek kozott azt kepzelem, hogy azert vagyok hallgatag, mert valami baj van azzal amit mondanek :-?