Más is szokta így érezni magát?

Párkapcsolatba élek 4 éve, együtt élve. Sajnos 4 éve nincs állandó munkám, csak alkalmi munkalehetőségek.

Bár a barátom mellettem van, ennek ellenére a napi programom a takarítás, mosás, mosogatás, a ház körüli dolgok, a kertészkedés, az ügyek intézése, a csekk befizetés, takarítás, pontosan minden a ház körül, még néha a festés, permetezés és hasonlók.

A barátom nagyon sokat dolgozik, amikor ép szabin van, akkor vagy netezik, vagy itthon talál ki valami munkát, amihez nekem is kell segíteni. Hiába lenne nekem is elfoglaltságom, hagyjam ott, mert ő tevékenykedik. Ez mellett elvárja, hogy kiszolgáljam: Bármit amit kér, adjak, vagyis reggelit, ebédet, vacsorát, vagy ami az eszébe jut. Néha úgy érzem, hogy csak az anyagiakat adja a kapcsolatba. Az ő fizetéséből tartjuk fent a házat, vesszük meg a kaját, míg az én kis segélyem el is megy a régi hitelemre valamint a telefonszámlámra ( ami miatta néha nagyon magas), és a maradék elmegy arra, hogy segélyig elvegetáljunk.

Sajnos szex is ritkán van közöttünk, maradt a szájra puszi, ölelések és ennyi.

Nagyon sokszor úgy érzem, hogy ki vagyok használva, de mellette próbálom azt is megemészteni, hogy eltartanak, amit nem egyszerű elviselni.

Az utóbbi időkbe egyre jobban depressziós vagyok, elkeseredett. Lassan 30 éves vagyok, és úgy érzem, hogy elrohan mellettem az élet.

Általában a közös program kimerül a filmek nézésbe, a itthoni ház körüli pakolásba néha, vagy amikor segíteni kell neki. Nem szeretek már nagyon segíteni sem, mert ilyenkor kapkodni akar, lényegtelen, hogy közbe össze töröm magam.

AZ utóbbi időkbe magányosnak érzem magam. A legtöbb általa elvárt tennivalóval nem is lenne gondom, de az, hogy ki kell szolgálnom, körbe kell ugrálnom, az kezd megviselni. Szolgának érzem magam.

Próbáltam neki erről beszélni, de sajnos ebből csak veszekedés volt, hiszen ő keményen dolgozik, meg minden, és ne várjam el, hogy maga megcsinálja a reggelijét.Ő örömmel megcsinálja, de abba nem lesz köszönet.

Furcsa módon, amikor sikerült elhelyezkednem dolgozni, akkor állandóan azzal nyaggatott, hogy mikor lesz vége a munkának,miért nem csináltam a ház körüli általa kitalált tennivalókat, és még hasonlóak, pedig ő akkor pont szabis volt.

Elkeseredett, csalódott, magányos és még sorolhatnám a dolgokat, teljesen kilátástalannak érzem a jövőmet. A közelbe munka lehetőség egyenlő a nullával. Az önkormányzatnál csak protekcióval lehet dolgozni.

Így hogy lesz gyerekem? Hogy fizetem ki hitelemet?

ha megemlíteném a barátomnak, akkor azzal jönne, hogy ő sem erre az életre várt, és még sorolgatná a dolgokat, hogy az ő élete mitől nyomorult.

Nem tudom, hogy most mi a bajom, de jelenleg teljesen magam alatt vagyok, és az okát sem tudom.