Elveszítettem az édesapámat. Ezt fel lehet dolgozni egyáltalán?

Tavaly ilyenkor, augusztus végén került kórházba. Magas láza volt, de az orvosok nem tudták, hogy mi a baja. Később kiderült, hogy agyvérzése volt. Összesen 44 napot töltött különböző kórházakban, szinte állandó jelleggel küldözgették őt egyik intézményből a másikba, sokszor mi sem tudtuk, hogy hol van, hiába telefonálgattunk. Október negyedikén, négy agyvérzés és két hét kóma után elhunyt. Nem is tudom, hogy mikor beszéltem vele utoljára, csak arra emlékszem, hogy fogtam a kezét, amikor kómában volt és valamit motyogtam, annak ellenére, hogy azt sem hittem el, hogy meghallja… Olyan gyorsan történt minden, hogy azóta sem fogtam fel, hogy ez tényleg megtörtént, hogy ez valóság. Néha még úgy érzem, hogy ott vagyok a ravatalozó előtti padon, és ugyanúgy zokogok, mint akkor. Nem telik el nap, hogy ne méláznék el a fényképét szorongatva, vagy hogy esténként ne könnyes szemmel aludjak el. Nagyon sok rémálmom volt, féltem is tőle, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, talán azért, mert nem volt kivel beszélgetnem erről, most sincs…

Édesanyámmal és két testvéremmel élek egy háztartásban, bátyámmal szinte egyáltalán nem beszélek, sosem álltunk közel egymáshoz, nővéremmel sincs túl szoros kapcsolatom. De igazából, senkivel sincs szoros kapcsolatom. A barátimmal utoljára tavasszal találkoztam, és bár hívtak, szinte mindig kitaláltam valamit, hogy miért nem jó az időpont, vagy megmondtam, hogy most nem szeretnék beszélgetni. Egyszóval, elhatárolódtam tőlük, bár nem az összestől. Tény, néhányukkal e-mail formájában tartom a kapcsolatot, de elég felületesen. Bár, van egy srác, akivel sokat szoktam beszélgetni, akár 6-7 órákat is naponta, akkor valahogy az agyamnak sikerült kizárnia minden szerencsétlen történést és csak rá koncentráltam, de valahogy már vele is kevesebbet beszélek, talán azért is, mert egyfelől félek, hogy vele is valami rossz dolog történik.

Az egyetemmel is problémák adódtak, utolsó éves voltam, habár a diplomamunkámat megírtam és el is fogadták, egy vizsgán mégis elcsúsztam, emiatt nem mehettem államvizsgára. Évet kell ismételnem, ami már tandíjköteles, amire meg persze, nincs pénzem… Úgyhogy most egy nagyon szar munkahelyen melózok reggel öttől délutánig, hogy valahogy részletre ki tudjam fizetni. A napjaim abból állnak jórészt, hogy hajnalban elmegyek, kidolgozom a belemet és négy körül hazaérek, lefekszem ágyba és sírok, mert nem hiszem el, hogy valaha is jobb lesz az életem.

Nem süllyedtem el az önsajnálatban és nincsenek öngyilkossági hajlamaim, de nem vagyok jól. Azt sem tudom, hogy ezt miért írtam le ide, de ha már eddig elolvastál, köszönlek.