Katasztrófális az életem! Lesz ez még jobb vagy már így marad örökké? Nem tudok változtatni.

Szintén 27 vagyok, szintén ugyanezzel a problémákkal. Szerintem itt az átkozott 27-es élekor is közrejátszik. Nem véletlen, hogy nagyon sok sztár is ebben az életkorban lett öngyilkos, meg "hétköznapi emberek" között is igen gyakori. Én ezt azzal magyaráznám, hogy ez az a életkor amikor is végképp azt lehet mondani egy emberre, hogy felnőtt. Ezt sokan nehezen dolgozzák fel. A társadalom elvárja, hogy ekkora már viríts valamit. Saját lakás, kocsi, mások által elfogadott foglalkozás és jól fizetett munka, párkapcsolat, esetleg gyerek gondolata. A facebook, instagramm, twitteren csak azt látni, hogy ismerősöknek milyen jó, boldog párkapcsolat, trópusokon nyaralás, buli haverokkal, új autóval és csajjal való fényképek. Akinek mindez nincs meg, legyen az bármelyen ok, az könnyen bedepressziózik, már ha hajlamos rá, vannak olyan jellemek akik sz@rnak az egészre rá, és csak élik az életüket. Én az előbbihez tartozom és valószínű, hogy te is. Ilyenkor lehet azt mondani, hogy ne is foglalkozz az ilyen dolgokkal, éld a saját életet és a lehetőségekhez képest változtass. De nem ilyen könnyű a változtatás, mikor hosszú ideje benne van a sz@rban. Vegyük az én példámat, akármennyire is lazának próbálnék lenni egy beszélgetés során idegennel, nem megy. Zavart vagyok, összefolynak a szavak a számba, elhalkulok, teljesen más lesz a hangom, nem találom a szavakat, sokszor inkább jónak látom csöndbe maradni. Pedig nem mindig voltam ilyen, de a magány ezzé tett. Ebből az egyetlen kiút az, hogy barátokra, párkapcsolatra tesz szert az ember. És innentől nem is folytatom, hisz te is tudod, ez egy ördögi kör.

27 életkorhoz némi saját gondolat. Elmúlt évek cseppet sem teltek jól, de nem éreztem magam depressziósnak. Idén töltöttem a 27-et. Születésnapomon valami kegyetlen rossz érzés és pánik fogott el, ilyet még ezelőtt soha nem éreztem. Szüleimen kívül senki nem köszöntött fel. Átértékeltem az életem, hol is tartok "felnőttként" és eltört a mécses. Alig kaptam levegőt, fulladoztam, nem aludtam egész éjszaka semmit, csak sírtam. Nagyjából 2 hétig semmit sem tudtam csinálni, feküdtem, ültem a szobában, alig ettem. Senkitől nem kaptam bátorítást, jó szót, akármit. Ennyi idő alatt összeszedtem magam, de azóta még rosszabb, és életem legnehezebb időszakát élem. Leginkább azért, mert folyamatosan olyan ingerek érnek, amik szembesítenek önmagammal, hogy milyen lúzer vagyok. Mintha az élet vagy isten szándékosan b@@szogatna, hogy vajon meddig bírják az idegei, mikor fogja feladni. Nagyon nehéz, én most sportolni kezdtem el, hátha helyre tud rázni.