Hogy tudok ennyire félni attól hogy egyedül maradok?

14 éves vagyok és most kezdtem a középsulit. Nem vagyok egy népszerű diák és hát amilyen peches vagyok egy olyan srác tetszik aki a felettem lévő évfolyamba jár és kb mindenki ismeri. Amúgy barátnője is van aki egy tök aranyos lány....és nekem ez a srác tetszik...aki teljes mertékben elérhetetlen...és azon gondolkodtam hogy mivel nekem eddig mindig elérhetetlen emberek jöttek be(most is) így lehet hogy soha nem is lesz olyan aki elérhető közelségben van és kolcsonos vele a szimpátia? Minden napomat lefoglalja ez a kérdés hogy mivan ha sosem kellek majd senkinek? És már tényleg egész nap ezen jár az agyam...mikor meglátom a srácot akkor meg elfog a gyomorgörcs és tényleg szinte sóvárgok utána...de ez nem normális dolog...amúgy is egy kicsit furcsa jellemem van és furcsák a tulajdonságaim is de azért nem vagyok teljesen kettyós...csak baromi magányos....és már úgyérzem ebbe bolondulok bele hogy nincs senkim....mert eskuszom a buszon a buszmegálloba a suliban a városban....a boltban is....mindenhol párocskákat látok akik felhőtlenül boldogan csókolóznak az út közepén is akár...nekem olyankor mindig eszembe jut hogy inkább kinyírom magam de persze ezt nem tenném meg igazából....most keressek egy pszichológust vagy éljek együtt a mindennapos fájdalommal/sóvárgással és reménykedjek? Vagy van valami bevált trükk hogy hogy lehet kiölni az érzéseket magamból? Kérlek segítsetek mert utálom hogy ez jár a fejemben minden nap....14/L