Mit csináljak, ha elfordultak tőlem a barátaim, és most hogy itt a nyár, egész nap csak egyedül vagyok itthon, és ebbe beleőrülök?

Igazából az elmúlt pár hónapban elég pocsékul voltam/vagyok. Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudom mi a bajom, üresnek érzem magam, és fáj itt belül valami, de fogalmam sincs, hogy mi. Eddig is megvoltak a gondjaim, de tényleg ebben az utóbbi pár hónapban már nem tudtam a tipikus "happylány" szerepemet magamra húzni, mert nagyon elfáradtam. Persze, ígyis mentem ide-oda a barátaimmal,próbáltam jobb kedvűnek tűnni, és levetkőzni a mélabús arcomat.Nagyon igyekeztem, de nem volt elég. Megkaptam, hogy megváltoztam, hogy egyre furább vagyok, és már nem vagyok elég jófej.. Már nem vagyok olyan vicces, és vidám, amilyennek szerettek. Nem élvezet velem lenni. Azóta nem hívnak sehova, nem keresnek. Azt mondták, hogy majd szóljak, ha minden oké, ők megvárják míg jól leszek és utána minden a régi lesz. Én nem tudom.. De nekem ez nagyon rosszul esett. Mert nem tudom egyedül végig csinálni ezt, nem tudom mi bajom, hogy miért sírok minden nap, és miért akarok meghalni. Nem értem én sem, nincs rá okom. Mégis.. Ezt érzem, ez van. Borzalmas. És próbálkozom. De nem keres senki, nem kérdezik, hogy vagyok, nem akarnak találkozni. Amikor én keresem őket, akkor is olyan.. ál az egész. Szerettem volna találkozni velük, de lemondták, mert fáradtak. Aztán később kiderült, hogy csak nélkülem akartak találkozni.. Persze megértem, nem lehetek kellemes társaság, de nem tehetek róla istenem.. Én nem akarom ezt, de nem volt választási lehetőségem. Én próbálok mást csinálni, elterelni a figyelmem, de egyedül vagyok itthon egész nap, egyedül megyek a boltba bevásárolni, egyedül főzök magamra, egyedül szép csendben elmosogatok, egyedül nézem az animéimet, egyedül elmegyek futni esténként, és hajnalig olvasok az ágyamban, vagy épp sírok és zenét hallgatok. Felkelek, és rossz kedvem van, minden nap, de nem tudom miért. Csak rossz a kedvem. Mondtam anyáéknak, de sajnos nekik most vannak nagyobb gondjaik is nálam, és nem akarom őket terhelni.

Viszont én így megőrülök.. Ez borzalmas. Szinte óránként elsírom magam, és nagyon fáj, de tényleg nem tudom, hogy mi a fene...

Régebben is voltak mélypontjaim, de sose volt ilyen. Sose éreztem magam ennyire semmilyennek, és mindig tudtam, hogy van kiút, hogy majd lesz jobb. Most minden olyan kilátástalan. Régen vártam, hogy jobb legyen, régen vártam, hogy láthassam azokat akiket szeretek, még akkor is, ha ők nem szeretnek viszont, vártam a szombatot, az edzést mindent.. Most meg kimúlt belőlem a várakozás, és a tátongó hiány lépett a helyére. Érzem, hogy hiányzik a fiú, akit szeretek, de már nem beszélünk, és tudom, hogy látni fogom jövő héten is, de nem várom. Mert nem érdekel, mert nekem csak hiányzik, ennyi. Fél éve még ugrándozva tervezgettem volna, hogy milyen lesz, és hogy lesz. De valahogy most már nem én vagyok. Mintha.. kicsit meghaltam volna.

És nem tudom mit tegyek. Jó lenne, ha valaki megfogná a kezem, és kiráncigálna az ágyamból, elvinne sétálni, moziba, kirándulni, bárhova... Addig amíg jobb kedvre nem derülök. Kitartana mellettem, és szeretne, átkarolna, hogy ne aggódjak, lesz még jobb, és azt mondaná nem vagyok reménytelen, ne érezzem így. De nincs itt senki. Egyedül vagyok. És sajnálom, mert tudom, hogy az én hibám. Ha nem vagyok ilyen, akkor még mindig hívnának, és még mindig találkoznánk, és beszélnénk. De én esküszöm nagyon igyekeztem:( Nem mondanám, hogy olyan keserű lettem volna, maximum belülről, kívülről csak annyi látszott, hogy kevesebbet beszélek, és nem ugrándozok állandóan. De tudtam nevetni, és poénkodni is, csak már máshogy, és nem tudom, ez már nem volt elég jó. Megkérdeztem, hogy mi a bajuk velem, és azt is elmondtam, hogy sajnálom, ha mostanában ilyen fura voltam/vagyok, és rossz volt velem lenni, de nem válaszoltak. Illetve kitértek a válasz elől. Mit tegyek? Miért sírok állandóan, én nem akarom ezt:( Hogy barátkozzak? Hogy legyek jófejebb?