Miért kezdem megszeretni a magányt?

Nézd nekem 5 éve minden bajom volt a magánytól, szinte már beteg lettem miatta. Nem sokkal utána lett egy hosszú párkapcsolatom aminek idén nyáron lett vége. Komolyan mondom szinte örülök annak hogy végre van egy kis magány. A munkahelyemen megkapom a társasági életet meg néha szoktunk tölteni kollégákkal, barátokkal pár órás összejövetelt, valahol, a többi időmbe meg örülök hogy csend van meg nyugalom. Az exem sok barátnőjét hívta ide, szinte mindig volt nyüzsgés, és ebbe belefáradtam. A szakításunk oka nem ez volt, köze sincs ehhez. Akkor féltem hogy ez hiányozni fog, de nem egyáltalán nem hiányzik.

Valahogy a párkeresést sem erőltetem, nem is igazán akarom én ezt. Nem rég ismerkedtem egy kedves hölggyel, de akkor rájöttem hogy még nem állok készen egy újabb nyüzsgésre magam körül, főleg hogy neki már van gyereke, és tudom milyen az.

Ha alapból nagyon tàrsasàgi ember vagy, azt javaslom ne nagyon hanyagold a kapcsolataidat, ne sokàig legyél ebben az állapotban. Én kb utàlom az emberek 80%át szóval nekem az egyedüllét az maga a megváltás. Jelenleg azt tervezgetem, hogy milliomos leszek (még nem tudom hogyan) akkor vagy veszek egy saját szigetet és oda költözöm, vagy fent a hegyekben építtetek egy kis faházat.. szeretnék minél távolabb lenni mindentől/mindenkitől..

Fél éve még nem ezt mondtam volna, majd megölt a magány, most meg ő a legjobb barátom :)

24F

Én 12 évig szenvedtem töle, s az idei nyár/ösz során sikerült elfogadnom.

26f