Ki miken ment keresztul a multban?

Talan arra vonatkozik a kerdes mi vezetett maganyhoz?

Egy szakitas utan kulfoldon dolgoztam. Kint kialakult pár munkahelyi es szerelmi kapcsolatom, barati egysem. Addig itthon elkopott mindenki, mindenkinek csaladja lett, elkoltoztek

Hazajottem es rokonokon kivul nem ismertem senkit. Meg pár regi barattal maradt csak kapcsolat akik már szülők mind szoval nem olyan veluk.

Lett itthon munkam. Tarskereső miatt pár szerelem meg csalodasok főleg.munkatarsak nem talalkoznak munkan kivul nem lettek hát baratok ők sem.

Ez a mult.

20 évesen (nem az első kapcsolatom után) volt életem első nagy szerelmi csalódása. 3-4 hónapot voltam a sráccal, minden olyan harmonikusan indult mint a filmekben. Majd valami megváltozott benne és kibökte, hogy nem biztos a kapcsolatunkban.. Összetört bennem egy világ, de biztatott, hogy szerinte ez csak nála egy hullámvölgy. Én bizakodva próbáltam érte mindent megtenni és közben kiderült, hogy 2 vasat tartott a tűzben. Bevallotta, hogy találkozott valakivel... Nem tudott szinte választani kettőnk közül, majd én "megkönnyítettem" a dolgát és kimondtam. Életem legnehezebb időszaka volt. 2 hét alatt 7 kilót fogytam, nem tudtam enni és rengeteget sírtam mert annyira hiányzott.

Azóta eltelt 5 év és az esküvőre készülünk azzal a férfival akivel leszeretném élni az életemet és akivel boldog vagyok :) Bár azt az időt sosem fogom tudni elfelejteni, de ettől függetlenül lehetünk még boldogok :)

Az általános iskola számomra 8 éven át tartó lelki terror volt. A középsuliban mi voltunk az egyetlen osztály, amiben egy lány sem volt. Na persze nem mintha lett volna esélyem, mert már akkor akkora aszoc voltam, hogy nagyon. Barátnőm sose volt, nem estem át a nagy áhított "tinédzserlámúron" soha. Véget ért az is, nagy nehezen leérettségiztem, munkába álltam egy bebukott tanfolyam után, nem tanultam tovább. Éjszakai életet is kb. egyedül éltem, mert richtig olyan emberekkel hozott össze a sors, akik alkalmi haveroknál komolyabb szintre nem jutottak nálam, hála a féceszmixerkedéseknek, átrveréseknek, kihasználásoknak, fenyegetéseknek(!), lehetne sorolni. Egy ideje már külföldre járok ki szórakozni, leginkább Bécsbe, ott valahogy teljesen mások az emberek. De azóta is "még érintetlen" magányos farkasként járom Vienna utcáit. Talán majd ez megváltozik, talán nem. Mégis, ha nem teljesen, de ez megnyugvást hozott valamennyire.

31/F

A családom:

A családommal sosem volt jó a kapcsolatom. A nagyszüleim ritka együgyü emberek, akik valahogy képesek voltak NDK-s és 90-es évek előtti magyar útlevéllel körbejárni a világot. Velem és a testvéremmel nagyon ritkán foglalkoztak, évente talán kétszer láttam őket akkor is csak ebédre jöttek át. Egyszer úgy összevesztek a szüleimmel, hogy 3 évig nem is beszéltek egymással (és nem is látogattak meg).

Az apukám 8 éves koromig foglalkozott velem, majd egyszerűen eldobott. Nem foglalkozott velem, még ha kértem is hogy játszunk együtt mindig azt mondta, hogy nincs ideje. Először nem vettem észre, hogy mennyire hiányzik a vele eltöltött idő, de a kor múlásával érzem. Emögött az apukám saját mentál higénés állapota állt. Régen teherhajón dolgozott, ahol évente 6 hónapot teltött egy másik ember társaságában, de ezen kívül nem volt kivel kommunikálni. A hajóról nem mehetett ki, mert a hajónak mindig mozgásban kellett lennie. 6 év után az apukám teljesen becsavarodott. Az anyukámnak elmondta, hogy belefogja vezetni a kocsit egy falba velünk együtt (anya, gyerekek) hogy mindjájan meghaljunk. Ezt az anyukám 16 évesen közölte velem. Ezután pszichológushoz küldték, azóta megváltozott és még kevesebbet foglalkozik velünk. Folyamatosan arra törekszik, hogy megbukjunk az életünkben, mindig hangoztatja, hogy rossz karriert választottunk és ott rúg belénk, ahol csak lehet.

Most jön az igazi WTF-rész. az apukám játssza a nagy magyart miközben egy némethez ment feleségül. Mindig elhord engem, a tesómat meg az anyukámat mindenféle gonosz embereknek, mert németek vagyunk. (Legutóbb olyan baromsággal bombázott minket, hogy miért van az, hogy a németek többet keresnek mint a magyarok. Bárki aki ért egy kicsit a történelemhez meg a közgazdasághoz az tudja, de ő mégis ilyen baromságokkal bombáz minket.)

Mindig is az volt a baja hogy ő nem tett hozzá a felnevelésünkhöz, habár ő direkt kivonta magát ebből, emiatt sokkal inkább húzok én és a testvérem a német mentalitáshoz és élethez, mintsem a magyarhoz. Tesómmal érdekes a kapcsolatom nem igazán kedveljük egymást. A testvéremet igazi poroszos módszer alapján nevelték míg engem nem, ezért utált (és van egy olyan érzésem, hogy mind a mai napig nem kedvel). Gyakran úgy tett mintha az anyukám lenne, hogy én is megtapasztaljam, hogy milyen volt neki felnőni. Nem kedveltem ezt az időszakot. A tesómat 1 évvel ezelőtt rákkal diagnosztizálták, de szerencsére nem történt nagy vész, gyorsan kioperálták a daganatot. De átgondoltam a dolgot és azt kell mondanom, hogy ha meg is halt volna nem lettem volna túlságosan szomorú. Ez azért aggaszt mert a testvérem próbálja a jó kapcsolatot ápolni velem amióta rákos volt, de nem igazán érdekel már, hogy mi van vele. Talán szociopatává váltam?

Az anyukámnak meg van a saját gondja. Neki senki nem segített amikor szüksége volt valakire. Se a barátok, se a család. Végül is csak én meg a testvérem maradt neki (apukámról már teljesen lemondott, habár együtt élnek).

Emiatt nagyon furcsa kapcsolatom van vele. inkább baráti mintsem szülői és én ezt nem tartom jónak. Ezen kívül mindent megkapok tőle, amit szeretnék (azért iphone-t, megbukot nem, de zoknit, ruhát igen) cserébe a szeretetemet várja. Engem meg pont nem érdekel, hogy mit vár el cserébe, mert nem a 12. pulcsi megvásárlásáért szeretem. Azért érzem, hogy ez a magánéletem más részére kihat.

kapaszkodjatok, mert van több is. Azt is leírom mert jól esik kiadni. Rajtam kívül eddig csak egy ember tudja ezeket rólam.

2. rész. igazi magány.

Rendes barátaim már 10 éves korom óta nem voltak és nagyon nehéznek találom barátokat szerezni.

Én magam meleg vagyok, habár rólam senki nem mondaná meg, hogy az vagyok sem ránézésre sem beszédből sem pedig a gondolkodásomból nem lehet levágni. Amikor próbálkoztam a melegeknél barátkozni gyorsan rájöttem, hogy minden a kinézetre és a szexre megy. Igazán felszínes a nagy részük. A legtöbb élményem velük negatívak. Sokkal több ismerőst (barátnak nem mondanám) találtam a heterók között, de azért mindig elgondolkodom, hogy ha kiderülne hogy meleg vagyok akkor még csak beszélni sem beszélnének velem, mert attól félnének hogy rájuk nyomulnék miközben nem érzek irántuk semmit. Ja és van köztük egy pár eléggé jobbos ember is. Emiatt nem merem szorosabbra fűzni a kapcsolatot velük.

Klubbokba nem igazán szeretek járni, mert gyűlölöm a hangos zenét (igen kipróbáltam már a bulizást).

Inni sem iszok alkoholt, mert a szervezetem nem képes feldolgozni. Amikor elmentem ilyen bulikba akkor jöttem rá, hogy milyen szomorú ez az egész. Mármint nem a bulik feltétlenül, hanem az alkohol alatti hatás .Sokan azért isznak, hogy elfelejtsék a mindennapos borzalamakat, habár másnap reggelre ugyan ott lesznek, mint a piálás előtt. Ezen felül mindenki azt hiszi rólam hogy:

a, alkoholista voltam, aki most megpróbál leszokni

b, vagy hogy kontroll mániás vagyok. Kifejtve, hogy nem vagyok képes elengedni magamat és nem tudják megismerni az igazi énemet.(Valójában nekem nem kell alkohol hogy baromságot mondjak és hülyeséget tegyek)

Még nehezebbé teszi a dolgomat, hogy egyetemre járok és mindennap beutazok Budapestre. Mindennap 4 órám megy el utazással, mert az északi agglomerációban lakom az egyetem meg dél-Budán van. Álatában 5-kor kelek. Egyetem után ezután sem kedvem sem energiám nem szokott lenni, hogy másokkal társadalmi életet éljek.

Az életemben sokszor próbálkoztam, hogy barátokat szerezzek és voltak sikeres próbálkozások. Sajnos gimnázium után a barátaim más egyetemekre mentek mint én. Mai napig szoktam velük találkozni, de általában évente 2x 3-szor tudunk összefutni.

Ennek hatására eléggé független lettem. amikor csak lehet megpróbálom egyedül megoldani a problémáimat...általában sikerrel, de belefáradtam.

Legszívesebben feladnám az egészet. mármint a próbálkozásokat nem pedig az életet. Sokszor sikertelenek voltak a próbálkozásaim vagy egyenesen megaláztak. Egyre többet gondolkodok el olyanokon, hogy mennyire gyér ez a társadalom. Se a családom nem tud segíteni, barátaim nincsenek és már próbálkozni sem szeretnék. Érezhetően gyülekeznek felettem a felhők.

Az sem segíti a dolgomat, hogy nem tudok Magyarországon szakosodni vagyis muszály kimennem külföldre. Nagy valószínűséggel már ott is maradok. Gyakran megkérdezem megamtól, hogy egyáltalán megéri-e abban az 1 évben próbálkozni elvégre külföldön új életet kell majd elkezdenem.