Csak én érzek így?

Szürke rendetlenség. Hajszolom azt, ami fogvatart, pedig már menekülnék előle. Labillis ez az egész, mintha egy kidőlt fa lennék melynek gyökerei eltűntek, már nem is tudni miből táplálkozom, talán a rohadás okán kialakult emésztési folyamatoknak köszönhetően valamennyi prikézsiabaktérium megtelepedett lelkemben, így konzerválja a lényegi részem, átalakítja a még megmaradt feleslegem energiává, hogy a lelkemre kapcsolt testemet a túlélés érdekében kiszolgálja. Valami azt akarja hogy életben maradjak, mint ha ennek a világnak szüksége lenne rám. Persze ez is egy beteges egoszülte gondolat, hisz mindenki ahogy kilát a fejébű úgy pillantja meg a mezőt.

No de ez az érzelem, vagy érzelmek vezérelte gondolat ott motoszkál a fejemben, és kibontakozni kényszerül.

Valahogy mintha nem ez az erdő lenne az melynek madarainak otthont kellene adnom, mint ha máshol kellene termést áldanom.

Érzem, hogy tudnék még nőni, de ez a talaj túl szikes számomra. Egy jobb talajra vágyom. Élővilággal körülöttem. Nem csak én vagyok ebben a helyzetben, ez csak első számnak az első személyének a f@$zsága.

Oly sok törzs küzd itt még mellettem...