Az mitol lehet hogy valaki kepes 10-20-30-40 evet egy helyen dolgozni mas meg alig par evente masik helyre megy?

Mert nem elég motivált ahhoz, amit csinál, elunja, mert nem lát benne fantáziát, nem elég változatos, nem elégíti ki.

Ha mindennek az ellenkezője, akkor jól érzi magát ahol van, mindig talál újat a munkájában, követi (mondjuk úgy, önképzés)a szakmájához tartozó újdonságokat. Ha így tesz, úgymond megbecsülik, fizetik.

Kb. így.

2*25 évet dolgoztam 1-1 helyen, volt még 4, ahol mást csináltam, mert hátha érdekesebb lesz. És még ma is dolgozom napi munkaidőben.

Ne számolj: 77. évemet taposom.

Mert az egyiknek jó az a munkahely, nem akar váltani, mert ami neki fontos, azt más helyen (szerinte) nem kapná meg. Vagy fél váltani.

A másik meg elégedetlen az adott munkával, vagy csak simán szembe jön egy jobb lehetőség, vagy például fejlődni szeretne, aztán ha megtanult mindent a munkahelyen, akkkr keres másikat.

Például anyámnak olyan munkahelye van, hogy reggel nyolcra bemegy, délután négykor meg kiesik a toll a kezéből, nem fizet ehhez képest rosszul, plusz gyalog 10 percre van a lakásuktól. Ez ugye ideális volt neki, amíg a testvéreimmel kicsik voltunk, ráadásul a táppénzt a három gyerekkel is tolerálta a munkáltató. Hülye lett volna másikat keresni. Már felnőttünk, tudna olyan helyre menni, ahol többet fizetnek, vagy ahol jobban szeretné a tevékenységet, de egyik lehetőség sincs ilyen közel, és máshol a túlóra nem idegen fogalom.

Apám ezzel szemben úgy öt évenként váltott, mindig a jobb fizetésért, de hát megtehette, nem kellett a gyerekeit menedzselni. Ma már háromszor annyit keres, mint anyám, és ugyan néha van túlóra, de ezért egy olyan pozícióba, hogy ő mondhatja meg, hogy kell-e egyáltalán túlóráznia. Viszont ennek ára volt a múltban, emlékszem, volt úgy egy év, amikor szinte csak vasárnaponként láttam, mert korán indult dolgozni, és későn ért haza.

Az én történetem annyi hogy 2012-ben végeztem a sulival, 1 évig voltam álláskeresőin, konkrétan felöltözni nem volt értelme, és a drága parfümömet is csak pazaroltam arra hogy azt mondják, mindez jó lenne, csak itt nincs lehetőség betanulásra, tehát tapasztalat szükségeltetik, 12 hónap alatt azt hallgattam hogy pályakezdő, rutintalan, meg a mellébeszélés.

Közeli rokonok jöttek haza látogatóba, és előtte már felmerült a lehetősége hogy kivisznek magukkal, eljött a nagy nap és megijedtem ettől az egésztől és nélkülem mentek vissza. Mai napig bánom, nézem az Fb képeiket és fáj a szívem azért hogy miről maradtam le...

Még pár hónap eltelt amire kaptam egy visszajelzést, és hívtak hogy kezdhetnék, na azóta egy helyen vagyok, jelenleg nettó 210ért.

Az elmúlt 2 évben nagyon kilátástalannak éreztem magam, és motiválatlannak, de dolgozni meg kellett ugyanúgy, szerettem volna lépni külföldi munka felé, azonban egy családi "tragédia" miatt maradni kényszerültem, és most napjainkban is eszerint élek... Már leszarom az egészet, úgy vagyok vele hogy a családtagomnak legyen jó azáltal hogy segítem, ellátom, én meg sodródok az árral... 29 évesen.

Mert vannak szolgalelkű emberek, akik elviselik a csicskáztatást, mert az lett beléjük nevelve, hogy ők "kis emberek" és nem érhetnek el többet... tehát nem is próbálkoznak.

Én is ezt hallgattam a szüleimtől. "Ne vállald el a vezetői pozíciót", "otthagyod ezt a kényelmes irodai állást", "Ne legyél vállalkozó, mert nincstelen leszel", "Kis emberek vagyunk, nekünk nem szabad nagyot álmodnunk, meg kell elégedni azzal amink van"

Én ettől a mentalitástól hányok. + úgy érzem, hogy az alkalmazotti 8-17 ig lét megöl, megfojt. Nem látom a gyerekemet, nincs időm a páromra, maradék munka utáni 4 óra semmire se elég mert fáradt vagyok, 200-300e-es fizetésből soha nem lesz saját házunk max ha eladósodunk az életünk hátralévő részére.

Nagyban függ a helytől is.

Mostani munkahelyemen senki sem kötött belém több év alatt úgyhogy szivesen maradok tovább is.

Régen mindig váltottam 2-3 év alatt olyan helyekről ahol a fél gárda már leordította a fejem amíg levettem a kabátom.