Hogyan fogjam fel, hogy nélkülem nem dől össze a munkahely?

Szerintem egyszerűen így, ahogy megfogalmaztad (gondolom saját magad, segítség nélkül) a kérdésedben. Ennél sokkal bonyolultabb dolgot nem nagyon hiszem, hogy tehetsz, minthogy ezt tudatosítod magadban.

De egy kicsit komolyabbra fordítva; ha van rá lehetőséged, beszélgess haldoklókkal, illetve olvasd el ilyen emberek megnyilatkozásait atekintetben, hogy mit bánnak visszatekintve az életükre, amit talán máshogy csinálnának, ha még lehetőségük volna rá. Jelentős százaléka az ilyen -haldokló (végstádiumú)- embereknek azt említi az elsők között, amit megbánt, hogy túl sok időt törött a munkával, a szeretteivel együtt töltött idő rovására, s hogy jóformán ezért nem látta felnőni a gyermekeit, és sokkal többet lehetett volna a kedvesével. S valószínű, amikor már kevés van az időből, az ember talán helyesebben tudja megítélni, hogy mire érdemes, hogy mire volt érdemes időt fordítani, hiszen kényszerül jobban megbecsülni és átértékelni a dolgok fontossági sorrendjét.

Érdekes a számomra, hogy kerültél már emiatt kórházba, még sem gondolkozol el azon, hogy mi a fontos az életben és mi nem.

Én is így gondolkodtam sokáig. Munkaidőben jönnöm-mennem is kell, van hogy 150 km-t autózok a telepeink között egy nap alatt. Egészen addig éreztem úgy, hogy "mindent a munkáért", amíg egy napon sos vissza nem rendelt a főnököm az irodába. Esett az eső, fokozott idegállapottal ültem autóba, siettem, kisodródtam egy kanyarban, négyet bukfenceztem és pörögtem. Az autó totálkáros lett, de én viszonylag egyben megúsztam. Napokig zokogtam utána úgy, hogy már azt sem tudtam, hogy min, csak dőltek a könnyeim.

Az a nap megváltoztatta az életemet. Egy nagy ló**szt mindent a munkáért!!! Semmi, de SEMMI nem ér annyit, hogy nekem bármi bajom is legyen. Akkor és ott, sokkal rosszabbul is járhattam volna, hiszen még a helyszínre érkező segítség is az arcomba mondta, hogy ebben a kanyarban kevésbé összetört autóból is szedtek már ki hullát. Megéreztem, hogy ennyin múlik az élet. Egy pillanat. Nem ér annyit... SEMMI!

Azóta nem sietek soha senki kedvéért, főleg nem munkaügyben. Hirtelen az első helyről huszadrangúra csúszott. Lelkes vagyok, szeretem a munkámat, de már nem vagyok hajlandó idegeskedni miatta, mert élni szeretnék! Méghozzá boldogan!

Neked is ezen kellene elgondolkodnod! Miért is élsz a munkádnak? Az csak egy hely, ahol a napod nagyrészét töltöd és olykor megdobnak egy kis pénzzel, de ha tönkremész, akkor melletted fognak állni? Nem... Akkor is és most is a családod áll melletted, akiknek fontos vagy és őket kell szem előtt tartani, nem a munkába belebetegedni!