Van köztetek olyan, akinek olyan munkája van/volt amit az emberek általában lenéznek, de ti mégis szerettétek?

Na erről is megvan a véleményem.

Nekem van diplomám, de sok munkahelyem volt ahol simán csak takarítottam.

Addig nem érdekel amíg kapom a pénzem, havi 200.000 nettóért takarítok én, mondok kit érdekel, legalább egyszerű a feladat, nem kell gondolkodni.

Pénzt meg felmarkolom azt csőőőőő. Lehet menni a plaza-ba vásárolni, ennyi.

Na visszatérve ha az ember szeretne komolyabb feladatokat, de igen ám ha nincsenek meg a feltételek, na akkor kérdem én, na akkor mi van?

Akkor inkább takarítok azt omoljon össze a cég, másik embert nem fogom megverni hogy ez így nem lesz jó, nincs mit tenni, ilyenkor ez van.

Néha el kell menni falat vésni és villanyt szerelni, vagy takarítani, vagy áru feltöltőnek, ez van.

Egyetem alatt voltam biztonsági őr.

Egész éjjel lehetett aludni, tanulni, TV-zni. Ráadásul volt pár nő is, a túlórázó, elfoglalt, irodisták közül. Később, a diploma után ott volt az első, már nem őr melóhelyem is.

Én külföldön élek és egy gyorsétteremben dolgoztam. Szinte mindenki lenézett miatta és elkönyveltek tanulatlan embernek, aki csak erre a munkára jó. Rosszul esett, mert van diplomám és nyugodtan dolgozhatnék a szakmámban (pszichológus), de nekem az túl stresszes volt. Dolgoztam klinikai pszichológus mellett és amikor hazaáértem állandóan azon agyaltam, hogy vajon a depressziós kliens öngyilkos lesz-e vagy segítettünk rajta és most erős marad, vagy mikor kisegítettem egy gyermekintézetben, a szívem majd megszakadt a sok otthagyott gyerek miatt (Down- kórosok, autizmussal élők és még sorolhatnám), akit a családja alig látogat...

Az étteremben viszont mikor lejárt a műszakom, levettem az egyenruhát és amint becsuktam magam mögött az ajtót, az öszes munkával kapcsolatos gondolatomat otthagytam. A munkatársaim pedig rendkívül aranyosak, kedvesek voltak, egy nagy család lettünk (pedig 70 körül volt a kollégáim száma) és nagyon jól éreztem magam ott. Minden nap örömmel mentem be dolgozni és olyan jókat nevettünk együtt, hogy sokszor hátra kellett mennem kiröhögni magam. A születésnapokon tortákat ettünk, énekeltünk az éjjeli műszak alatt és akkor tárgyaltuk is ki az élet nagy problémáit. Télen még hóembert is építettünk mikor annyira hullott a hó, hogy senki sem merészkedett ki az otthonából és üres volt az étterem. Mikor felmondtam költözés miatt, még a főnököm is elsírta magát, pedig erős férfinak ismertem meg.

Nem mostani kérdés, de válaszolok.

Szobalány voltam még pár éve. Szerettem csinálni, jókat ökörködtünk, rengeteg emberrel beszéltem, idegen nyelven is. Mindig meglepődtek, de aranyosan.

Visszasírom azt az időt. Ha keresnék vele 200 körül, már mennék is vissza. Én itthon élem meg a tudásom és a kreativitásom. Írok, zenélek, olvasok.

Azóta "értelmiségi" munkát végzek, pénzügyes vagyok, de el nem tudom mondani mennyire utálom, rengeteg rosszindulatú, magát értelmiséginek tartó emberrel dolgozok...dolgoztam, most kiléptem, mert felemésztett a kivagyiság és a kétszínűség.

A szállodában ilyen nem nagyon volt, egyszerű és jólelkű emberekkel voltam körülvéve, ez hiányzik.