Ha tényleg rosszul lesz órán, akkor én leszek a rossz, amiért nem segítek neki? 18/l

Osztálytársam kitalálta a fogyás érdekében, hogy a kapott diétáját (amit hónapok óta követ) is csökkenti (néhány hete), van amikor étkezéseket hagy ki. Közben írja napok óta, hogy xarul van (hiszen szinte semmit nem eszik). Nem elégedett az alakjával, és amiért lassan megy a fogyás, úgy gondolja, akkor a legjobb, ha éhezteti magát, akkor érzi, hogy fogy. Azt hiszi neki van igaza. Én erre megírtam neki, hogy nincs igaza, de rendben, tegye, de ha rosszul lesz órán, tőlem ne várja, hogy segítsek, ha víz vagy bármi kell, hiszen "neki van igaza".

Ha tényleg nem segítenék neki órán (én vagyok az egyik oldalán, a másikon egy fiú), emiatt én leszek a faxkalap, aki jóban van vele, mégsem segít? Oké, hogy alapvető (lenne) a másiknak segíteni, ha látja az ember, hogy rosszul van, de ilyen esetben, főleg, hogy már nem egy hülyesége volt (nem étkezésben, nem is öngyilkos vagy hasonló akart lenni), nincs erőm erre is. Megvan a magam baja, és iskolában magamhoz képest túlteljesítek, a szabadidőm kvázi csak tanulásból és pisiszünetekből áll, fáradt vagyok. Közben meg előre tartok a dologtól, hogy úgymond tőlem várnák el (kimondva vagy kimondatlanul), hogy pátyolgassam. Neki aztán mondhatok szokás szerint minden szépet, jót, hasznosat, józan észt, nem fog rám hallgatni, közben pedig mások szerint is nagyban sajnáltatja magát, ezért tartják a távolságot a többiek tőle, és ezért fogják az iskola után törölni az ismerőseik közül. Nálam is már kezd betelni a pohár (vagy be is telt), de nem akarom, hogy én legyek a "szívtelen szemét", viszont uram bocsássa meg, tudom, hogy nem maga a baja komoly, főleg ha súlyosbodik és legyengül, de nincs erre már kapacitásom. Negyedik éve megy, hogy neki milyen rossz (egyik-másik ok, amit ő szúrt el, ismétlődően), aztán ha erre csak "aházik" az ember, máris flegmává avanzsálja az illetőt.