Mindenki utál. Én rontottam el valamit? (többi lent)

(Szögezzük le, nem siránkozni jöttem ide csak szeretném megtalálni a választ amit már rég óta keresek.)

Az osztálytársaim h*lyének, furának tartanak és kiközösítenek mert én más vagyok. Na nézzük mit értek másság alatt:

Alapjáraton félénk, visszahúzodó lány vagyok és ez sokaknak nem tetszik. Szóval ha nem muszály akkor nem szólalok meg. Sokat olvasok, írok, első rálátásra stréber vagyok. Pedig nem, jó na az első hétben mindig benne vagyok. 1.-4. osztályban azért nem szerettek mert első tanuló voltam. Megértem.

De az igazi gondok másodikban kezdődtek. Volt egy barátnőm akivel hittünk a természet felettiben. Ilyenekről beszélgettünk, h*lyének könyveltek el minket. És ez meg is maradt egészen ötödikig.

Ötben összeraktak minket egy másik osztállyal ahol kevesen maradtak. 32-en lettünk és lassan mindenki ellenem fordult. Csúnyának tartottak mert nem a legújabb ruhákat hordtam. És ami a legrosszabb, hogy igazuk volt. Nem voltam szép és most se vagyok az. Mindenki azt momdja, hogy a belső számít pedig lehetsz akármilyen kedves ha nem vagy szép. Én ezt a saját börömön tanultam meg. Két kezemen nem tudom megszámolni hányszor olvastam a sötétben és, hogy hányszor aludtam el könnyezve. Azt sem tudom hányszor kreáltam magamban párbeszédeket amelyekben bátor vagyok és visszaszólok valakinek. Csak, hogy ez a valóságban nem így van. A valóságban egy gyáva lány vagyok nagyon piszkos fantáziával.

És igen ez a másik dolog, a piszkos fantáziám, ha beszélek akkor tuti, hogy a negyedik mondat félreérthető lesz. Engem ez nem zavar de másokat igen és nem értem miért.

Lehet, hogy depis vagyok. Nem tudom. Keveset mosolygok ha mégis akkor az is csak egy apró grimasz de vissza a lényegre:

Hatodik közepén megtaláltam azt ami segít voldogabnak lennem;a rock zenét. És ezzel még egy lapáttal rátettem az utálásomra. Elkezdtek kritizálni( nem mintha eddig nem tették volna),mindennek elhordtak aminek lehetett.

Odáig fajultak a dolgok, hogy elvették a telefonom mikor hátramentem a kabátomért. Kód volt rajta de hiába a telefonom kiirja mit hallgattam utoljára Pokolgép- ítélett helyett. Az eggyik srác elkezdett röhögni ahogy a többi is. Fájt. Tudtam mit röhögnek, azt, hogy nem valami híres számot hallgattam.

Nem szoltam senkinek, visszavettem a telóm de még hallottam ahogy az utcán utánam kiabálnak:" biztosan f*vezni megy" vagy valami hasonlót mondtak.

Otthon elmondtam a szüleimnek mindent és azt mondták ne foglalkozzak velük. Másnap jött maga a pokol valami játékot játszottunk osziórán. Nekem pedig énekelni kellett. Nincs hű de csodálatos hangom de rossz se. Egy hónapig parodizáltak engem. Este megint álomba sírtam magam.

Cseszzettek tovább, szellemnek, kerültek mind a pestisest, undorodva néztek utánnam, kiutálták az önbizalmam a világból úgy ahogy a boldogságomat is.

Megfordult a fejemben, hogy bántom magam de nem akartam fájdalmat okozni a szüleimnnek. És tudtam, hogy nem old meg semmit a vagdosás. Pedig nagyon jól esett volna. Pschichó( nem tudom hogyan kell irni) dokihoz sem akartam járni. Az biztos végleg rányomta volna a bélyeget az életemre.

Majdnem vége volt a hatodik osztálynak mikor kicsúszott a kezemből az" irányítás". Az utolsó nap már be se mentem, azt akartam, hogy jól kezdödjön a nyaram és ehez az osztályom nem kellett. Jól gondoltam.

A kis történetem lassan végére ér és én még mindig nem fogytam ki a mondanivalómból. Egész nyáron úgy képzeltem el, hogy megváltozik az osztály gondolatmenete és megláttják majd, hogy én is emberből vagyok, nekem is vannak érzéseim. De nem így lett nagyon naiv voltam/ vagyok is. Hiszen az élet nem kivánságműsor.

Most biztos jön valaki, hogy mért nem szólok egy tanártak vagy az oszinak. Ez nem ilyen egyszerű, csak leszidják őket majd nem is foglalkoznak avval, hogy utána mi lesz.

Miért csinálják ezt velem? Miért nem fogadnak el? Kérlek segítsetek!