Mindig azzal szolnak be az osztálytársaim, hogy milyen csöndes és magányos vagyok. Mit csinájak?

Válaszolj vissza, hogy " Hűű, azta, te amúgy ilyen okos vagy?"

Én is az voltam, sőt vagyok is bizonyos fokig. Sose szerettem a figyelem középpontjába lenni, mindig az a szemlélődő fajta voltam. Egy idő után kialakult bennem egy bizonyos ironikus/szarkasztikus önreflekció. Tudtam jól, hogy ilyen a személyiségem, akkor miért ne vehetném poénra dolgot? Folyamatosan viccet csináltam a "fogyatékosságomból", igyekeztem nem komolyan venni magam, elbagatelizálni a dolgot, és közben megnevettetni másokat és magamat is. És sikerült is, megkedvelték a savanykás humoromat, és ha nem is voltam a népszerűek között számon tartva, kirekesztett sem voltam, amolyan félperifériaként funkcionáltam.

Szóval igazából csak annyi a trükk, hogy nem görcsölsz rá, veszel egy nagy levegőt, földobod a lábad a padra és csak annyit mondasz, hogy "b*szni bele, ilyen vagyok és kész, de attól még mutathatom a jobbik énem"

Nekem legalábbis ez jött be, ezzel bizonyos fokú nemtörödömséggel egy idő után a lámpalázam is elszállt. Ahogy a Punnany Massif is megmondta:"Semmi sem bonyolult annyira, hogy ráparázz" 20/F