Érzi még valaki úgy, hogy rossz helyre született?

budapest kétmillió tróger városa, vidék meg 8 millió bugrisé.

el lehet dönteni, hogy melyik a jobb, melyik a rosszabb.

ne várj túl nagy csodát a 21. században, örülj, ha találsz 1-2 olyan embert, akiket a barátodnak tarthatsz, és azok megmaradnak majd évtizedekre.

minél hamarabb megtanulod élvezni önmagad, és azt, hogy egyedül is lehet programokat csinálni, és szórakozni, annál elviselhetőbb lesz ez a kutyaszar, ami még megmaradt a civilizált világból.

Rossz helyre nem, mivel a Nyugat-Dunántúl nagyon szép és lakható övezet, viszont rossz közösségbe igen. Megnehezíti a társadalmi mobilitást az elmaradott vidék filozófiája a lehetőségekről és továbbtanulásról.

Nem mellesleg introvertált emberként gyakrabban hajlamosak úgy nézni rád, mint a véres rongyra, mintha köztudottan büszke lennél arra, hogy családon belüli erőszakot alkalmazol otthon.

Jaj nehogy azt hidd, hogy Pesten jobb lenne. Főleg, hogyha valaki alapból visszahúzódóbb természetű. Ott is csak a telefonjukkal lennének elfoglalva, ott még inkább senki nem foglalkozik senkivel és semmivel. Tapasztalat.

Régen én is azt hittem ott jobb lesz, de még rosszabb lett.

De persze lehet neked tetszene, hát nem tudom, olyan nagy változásokat ne várj, az emberek ott is olyanok mint vidéken, csak még idegbetegebbek.

Én nagyon régóta érzek így. Másak az okaim, de mindig úgy éreztem, hogy nem illek igazán sehova, fura vagyok, nem értenek mások úgy, ahogy szeretném... Sok dologban értenek, de valahogy mégis másak vagyunk. Mintha én spanyol lennék, ők pedig olaszok.

Aztán a depressziómmal kapcsolatban kerestem fel egy szakembert és végül addig göngyölítettük ezt a történetet, amíg ki nem derült, hogy van egy enyhe aspergerem, ami gyakorlatilag megmagyarázott számomra minden eddigi szociális és kezdeményezési kudarcot az egész eddigi életemben és azt is, hogy miért nem fognak akkor sem megérteni soha, ha sikerül jóban lennem velük: mert én megtanultam viselkedni köztük, miközben nekik ez természetükből jött mindig is, hogy ilyenek. Természetesen ez a depressziómon nem segített eleinte. A tudat, hogy sosem leszek olyan, mint ők... Végső soron viszont megnyugtató volt, hogy nem én rontok el mindig mindent, hanem ilyennek lenni az én állapotommal természetes. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen bajom van, több jel utalt arra, hogy nem lehetek aspergeres, de jobban belegondolva igaz, ami igaz.

6-os

Ezek szerint Asperger-el kiv zárva bármi?

#6

Az a baj, hogy az embereket nem tanítják meg arra, hogy kezeljék azt ha valaki "más". Nincs az iskolában "empátia" tantárgy, ahol egy szakember (pszichológus) megtanítaná a nagyobb gyerekeket arra, hogyan bánjanak mondjuk egy Asperger szindrómással vagy egy szorongó emberrel, vagy milyenek a bipolárisok, OCD-sek, hiperaktívak stb.

Egy átlag ember nem tud ezekkel mit kezdeni, pedig ha alapszinten megtanulná mindenki hogy hogyan működnek ezek az emberek, mit lehet tőlük elvárni és mit nem, akkor nem érezné ennyi ember úgy, hogy szinte kiveti őket magából a társadalom.

Egyébként én is úgy érzem elég sokszor, hogy rossz helyen vagyok. Én hiszek abban, hogy nem mindenkinek való a falusi élet és nem mindenkinek való a főváros. Én is azon gondolkozom, hogy váltok és egy nagyobb városba költöznék. Nem baj az, ha új impulzusok érik az embert. Persze a váltás is csak annak való, aki erre fel van készülve.