Öngyilkosság pusztán filozófiai megfontolásból?

Az öngyilkosokat/jelölteket általában megfutamodó, önsajnál(tat)ó, gyáva, nyafogó, magukra figyelmet felhívni akaró gyenge jellemű embereknek bélyegzik a köztudatban. Magam úgy igazán komolyan még sosem játszottam el az öngyilkosság gondolatával, mivel egyfelől még nem éreztem magamat olyan annyira nagyon kilátástalan helyzetben, másfelől az alapelveimmel is meglehetősen ellenkezik a dolog. Legalábbis eddig azt hittem. De ahogy az ember azt érzi, hogy egyre inkább "szorul a hurok", sokszor filozofálok azon, hogy mi lesz akkor, ha nincs tovább? Ha nincs már egy utolsó mentsvár, egy tűzoltás és újrakezdés, hanem beüt a legrosszabb, hogy az ember mindenét elveszíti, hála a kimondottan "jól élhető" társadalmunknak, az ember kiszorul a perifériára, hajléktalan és mindenki által megvetett nincstelen senki lesz? A szokványost, a konvencionalitást és a konformitást világéletemben megtagadó és ellenző lázadó emberként azt tudom mondani, hogy amikor valakinek az „élet odapakol” és nem kihívást, nem megoldandó és megoldható feladatot kap az univerzumtól, akkor miért is ne lázadhatna fel és szegülhetne ellen? A karmával és az unviverzum összességével foglalkozók szerint az ember mindig „szív”, mert sosem az van, amit Te akarsz, hanem rébuszokba csomagolt „jelekből” kellene kihámoznunk, hogy „valamit nem jól csinálunk”, de arra ne is számítsunk, hogy egyértelmű és konkrét utalásokat kapunk, csak marad a barkóbázás. Node hogy lehet ennek ellenszegülni? Az öngyilkosság az ellenszegülések egyik olyan verziója, amikor az embert az élet, a világ, tökmindegy, ellehetetleníti, sarokba szorítja és mondjuk élete végéig tartó szegénység vagy szenvedés vár rá, akkor nem önsajnálatból, nem segélykiáltásból, hanem az öntörvényű ellenszegülés keretében teszi meg az ember. Ez lenne a filozófiai okból tett öngyilkosság. Amikor az ember szembeszegül azzal a negatív dologgal, amit a sors rá akar testálni. Amikor csak a baj van és nincs rá megoldás, akkor elvileg nem tartom lenézendőnek azt az embert, aki azt mondja, hogy „köszönöm, de erre nem vagyok kíváncsi”. Ráadásul még az a pimasz öröm is vegyülhet az amúgy elkeserítő érzésbe, hogy aztán a mindig és mindenáron felülkerekedni akaró, hatalmas Univerzum hogy fog „bosszút állni” egy halotton? Hogyan fogja szankcionálni az ellenszegülést, a lázadást azon, aki már nem is létezik? No nem kell sem skizofréniára sem depresszióra gondolni egyből, mert ez csak egy eszmefuttatás volt, abból a célból, hogy más nézőpontból is láttassuk ezt a témakört. Érdeklődve várom a véleményeket.