Milyen a világ : egy nagy egész vagy sok apró rész?

Ekkor a feketébe öltözött ember beszélni kezdett. – A

világegyetemben (mondta) van egy olyan paradoxon,

amely túl nagy ahhoz, hogy a véges agy

megragadhassa. Ahogy az élı agy nem képes

megérteni egy élettelen agyat – noha gondolhatja,

hogy igen –, a véges elme sem foghatja föl a végtelent.

A világegyetem létezésének prózai ténye

egymagában vereséget mér a pragmatistákra és a

cinikusokra. Volt olyan idı, száz emberi nemzedékkel

korábban, mielıtt a világ elmozdult volna, amikor az

emberiségnek elég technikai és tudományos ereje volt

ahhoz, hogy néhány kıszilánkot lepattintson a

valóság nagy kıoszlopáról. De a tudomány hamis

fénye (vagy ha úgy jobban tetszik, az ismereteké)

akkor is csupán néhány fejlett országban világított.

Mégis, a megfogható tények hihetetlen

növekedése ellenére figyelemreméltóan kevés volt a

tudás. Harcos, a mi apáink legyızték a rothadó-

kórt, ahogy mi nevezzük a rákot, csaknem legyızték

az öregedést, felmentek a Holdra...

(– Ezt nem hiszem el – vágta a szemébe a harcos, mire a másik csak elmosolyodott, és azt mondta: –

Nem is kell.)

– ...és száz más csodálatos semmiséget csináltak

vagy fedeztek fıl. De az információk gazdagsága

csekély vagy semmilyen mértékben nem világította

meg a dolgok természetét. Nem írtak ódákat a

mesterséges megtermékenyítés csodáiról...

(– Mirıl? – Arról, mikor fagyasztott

férfispermából csináltak gyereket. – Lószart! –

Ahogy gondolod... bár abból még ıseink sem tudtak

gyereket létrehozni.)

– ...vagy az önmozgó kocsikról. Keveset fogtak fel a

Valóság Alapelvébıl, már ha egyáltalán; az új tudás

mindig még félelmetesebb titkokhoz vezetett. Minél

többet tudunk meg élettanilag az agyról, annál

kevésbé lehetséges a lélek létezése, mégis annál

inkább valószínősíti a kutatás természete. Érted?

Természetesen nem. Téged körülvesz saját

romantikus kisugárzásod, naponta bizalmas

közelségbe kerülsz a misztikummal. Most mégis a

határhoz közeledsz – nem hit, hanem megértés által.

A lélek fordított entrópiájával nézel szembe.

De hogy hétköznapibb legyek: A világegyetem

legnagyobb rejtélye nem az élet, hanem a Méret. A

Méret magába öleli az életet, és a Torony

tartalmazza a Méretet. A gyerek, aki leginkább

otthon van a csodák között, azt kérdezi: Papa, mi

van az ég mögött? Az apa azt válaszolja: A világőr

sötétje. A gyerek: És a világőr mögött? Az apa: Egy

galaxis. A gyerek: És a galaxis mögött? Az apa:

Újabb galaxis. A gyerek: Az újabb galaxisok mögött?

Az apa: Senki sem tudja.

Érted? A Méret legyız minket. A halnak a tó a világegyetem, amelyben él. Vajon mit gondol a hal,

amikor szájánál fogva átrántják létezésének ezüst

határán egy új világegyetembe, ahol a levegı

megfojtja, a fény pedig kék ırület? Ahol kopoltyú

nélküli hatalmas kétlábúak egy fullasztó dobozba

rakják, hogy nedves növények alatt pusztuljon el?

Vagy vegyünk egy ceruzát és nagyítsuk föl. Elérünk

egy ponthoz, ahol rá kell jönnünk egy megdöbbentı

dologra: a ceruza hegye nem szilárd; atomokból áll,

amelyek remegnek és forognak, mint trilliónyi démoni

bolygó. Ami nekünk szilárdnak tőnik, az laza háló,

amelyet a tömegvonzás tart össze. Ha megfelelı

méretőre törpülünk, az atomok közötti távolság

mérföldekké, szakadékokká, eonokká tágul. Maga az

atom magot és keringı protonokat, elektronokat

tartalmaz. További szubatomi részecskék felé is

szabad az út. És mi van azután? Tahionok? Semmi?

Természetesen nem. A világegyetemben minden

tagadja a semmit; a dolgok azt a következtetést

sugallják, hogy a semmi nem létezik.

Ha kihullasz a világegyetem határain, talán egy

deszkakerítést találsz, amelyre az van írva:

VÉGÁLLOMÁS? Nem. Valami keményet és íveltet

találsz, amilyennek a csibe érzékelheti a tojást

belülrıl. És ha át tudod törni ezt a héjat, mifélehatalmas, áradó fény világít be a világegyetem falán

ütött lyukon? Talán keresztül tudsz nézni rajta, és

rájössz, hogy egész világegyetemed nem más, mint

egy főszál egyetlen atomja? Talán kénytelen leszel

arra gondolni, hogy amikor meggyújtasz egy ágat,

akkor a végtelenségek végtelenjét hamvasztod el?

Hogy a létezés nem egyetlen végtelent jelent, hanem

végtelen számút?

Talán megláttad, hogy világegyetemünk milyen

helyet foglal el a világ rendjében – egy főszál egyetlen

atomját jelenti. Lehetséges, hogy mindazt, amit

képesek vagyunk felfogni, a végtelenül kicsi vírustól

a távoli Lófej Ködig, egy főszál egyetlen atomja

tartalmazza... egy főszál, amely egy idegen

idıfolyamban talán csak egy-két napig él? Mi van, ha

azt a főszálat levágja a kasza? Amikor haldokolni

kezd, a rothadás talán átszivárog a mi

világegyetemünkbe is, az életünkbe is, mindent

elsárgítva, megbarnítva, kiszárítva? Talán már meg is

kezdıdött. Azt mondjuk, a világ változik; talán úgy

értjük, kezd kiszáradni.

Gondolj bele harcos, ez a felfogás milyen apróvá

tesz minket! Ha egy Isten mindenre ügyel, csakugyan

igazságot oszt egy szúnyogfajnak a végtelen számú szúnyogfaj között? Vajon csakugyan nem hullhat le

egy veréb sem a tudta nélkül, holott az a veréb

kevesebb a világőr szakadékában úszkáló magányos

hidrogénpöttynél? És még ha İ tudja is... milyennek

kell lennie egy ilyen Istennek? Hol él? Hogy lehet élni

a végtelenség mögött?

Képzeld el a Mohaine-sivatag homokját, amelyen

keresztülvágtál, hogy megtalálj, és képzelj el trilliónyi

világegyetemet – nem világot, világegyetemet –,

bezárva ennek a sivatagnak egyetlen homokszemébe;

minden világegyetem végtelen számú másikat

tartalmaz. Mi fölémagaslunk ezeknek a

világegyetemeknek szánalmas főszál kilátónkban;

bakancsod egyetlen lendítésével milliárdszor

milliárdnyi világot repíthetsz át a sötétségbe egy

láncban, amelynek soha nincs vége.

Méret, harcos... Méret...