Miért van néha olyan érzésem, hogy nem halott?

Nem tudom, hova írjam, gondoltam ez jó kat. lesz. Tehát, arról van szó, hogy születésem előtt a szüleimnek volt egy másik gyereke is, aki elvileg meghalt még kisbaba korában.

Konkrétan soha nem beszéltek nekem róla, sőt, csak 1 képet láttam róla egész életemben.

Nagyszülőktől sem tudhattam meg többet, mert vagy már meghaltak vagy nem beszéltek velem. Ugyanis apu vonaláról nem nagyon támagatták a házasságot és nagymamám a haláláig egyszer sem jött el meglátogatni, állítólag még a testvérem temetésén sem volt ott. (A testvéreiről pedig szót sem ejtek) De már senki sem él közüllük, ezért el is vagyok teljesen vágva.

A szüleimet, meg főleg anyumat ez mindig nagyon bántotta, ezért túl sokat nem is mertem kérdezősködni.

De akarva akaratlanul előjön a téma, mert szintén anyu folyton felemlegeti, hogy ő mennyivel másabb lenne mint én (jobb értelembenben az ő javára).

tehát: csak ezért van ilyen érzésem, mert ők ezt hangsúlyozzák nekem és így az önértékelésem a béke segge alatt van?

Vagy létezik valami testvéri kapocs, amit mi nem látunk és én érzem?

Eddig soha nem is ötlött fel ez, de egyszer, talán a anyu részéről a nagyi emlegette fel, hogy a kisbabákat gyakran cserélik vagy adják oda másnak bizonyos oknál fogva (esetleg pénz?), és akkor éppen az én testvéremről kérdeztem. Ez a nagyi írt nekem egy afféle naplót (hogy megőrizzem én is, mi történt velünk a 2vh. alatt), de ebben is úgy írja le, hogy meghalt.

Tehát tényleg minden családi nyomom kiapadt.