Van aki szinte első találkozásnál tudta, hogy együtt maradnak végleg (de legalábbis hosszú ideig)?

Külföld. Odajön hozzám egy ürge, bemutatkozik, hogy ő az egyik munkatársam. Életemben nem láttam még, nem is fogom túl sokszor, 2 hónapon belül húzok el máshová.

Az összes vészharang megszólal, "basszus, hogy emiatt még mennyit fogok szívni!" és lepereg előttem a teljes életem. Ő azt mondja, hogy már akkor tudta, hogy én vagyok élete szerelme.

Nem vagyunk együtt. A kapcsolatot tartjuk egymással, de eléggé holosan.

Amúgy igazam volt. Valószínűleg neki is. De hát, az élet olyan, mint a gyerek ingje: rövid és szaros.

4-es, minden szerelmet megpróbál az élet. Csak van, ami olyan nagy, hogy beteljesül, mindenáron és van, ami nem elég nagy hozzá. Akkor se, ha belehalunk. Nekem is volt ilyen, győzött az eszem, ellöktem magamtól, de 10 évig nem hevertem ki, 20 év után is visszajön álmaimban időnként. 10 év után tudtam újra szerelmes lenni, de ugyanazt az őrült szerelmet csak 20 év után éreztem újra valaki más iránt.

Mindenesetre van olyan szerelem, ahol nem számít se távolság, se az, hogy robban minden: otthon, család, gyerekek, exházastársak...

Kérdés, hogy a sok áldozat megéri-e.

A szerelem mindent felborít. Ulickaja írja egy könyvében, hogy az élet keresi az utat. Márpedig az életösztön a legerősebb ösztön a világon és a szerelmet is ez mozgatja, meg a szaporodási ösztönt is. Amikor az ember lemond egy szerelemről, az tulajdonképpen öngyilkosság.

De nem mondom, hogy minden esetben megéri a szerelem. Van amikor az ember inkább magát gyilkolja le, mint azokat, akiket szeret.