Hogy éled meg a magányt? Pusztító vagy építő számodra?

Túl sok jutott belőle, ebben a dózisban már pusztító. Közel 7 éve vagyok úgy egyedül, hogy teljes üresjárat van, de ezt megelőzően is alig volt valami, az is pocsék minőségű.

A szex nagyon hiányzik, rettentően elegem van már a masztiból, illetve az intimitás is (ölelés, bújás, csók, egy hús-vér férfi közelségének érzése). Talán ez a legpusztítóbb benne, szétrobbanok a hiány miatti frusztrációtól, el- és megkeseredett vagyok, kb. középsúlyos depressziós. Komolyabb, együttélős kapcsolatra mondjuk nincs igényem, úgy megszoktam már, hogy mindig csak egyedül vagyok, hogy nem tudnám elviselni - és igazából ezt is tekinthetjük egy pusztító, romboló hatásnak.

(29N)

1. magány=értéktelenség tudata

2. egyedüllét=újabb alkotások örömének felfedezése

Én a fentiek tekintetében így vonok párhuzamot a két - valamelyest eltérően értelmezhető - fogalom között.

46/N

Én egész életemben magányosnak éreztem magam, mert a szüleim elhanyagoltak, suliban kiközösítettek, akiket a barátaimnak hittem, elárultak, sokáig nem volt párom sem, amikor lett, akkor pedig amolyan társas magányban éltem, mert mindkettő elég önző volt, a másodikat meg még nem is érdekeltem, nem tisztelt és nem is becsült meg, csak azért voltam, hogy legyen valaki és elmondhassa magáról, hogy ezt is teljesítette.

Most újra egyedül vagyok, magányosan. Nagyon rossz hatással van rám, mert már annak is úgy örülök, ha valaki kedvesen szól hozzám, hogy azonnal ki tudok tárulkozni és kemény tapasztalatok árán tanultam meg korábban, hogy ennél rosszabbat nem is tehetnék. Mégsem tudom sokszor megállni, mert annyira hiányzik egy bizalmas kapcsolat, egy kis kedvesség, megértés és törődés.