Vajon nem voltam elég fontos és csak másodhegedűs voltam?

Utólag belegondoltam egy-két dologba, ami felett szemet hunytam...

2 hónap után sem mutatott be a szüleinek, haza sem vitt hozzájuk. Pedig rajta keresztül üzent az anyja, hogy “üdvözöl” és hiányolta a közös szelfit. Amilyen buta volt, elmondta, hogy az anyja kérdezte tőle, pontosan hogy hívnak, hogy (állítólag) Facebook-on meg tudjon nézni. Ennek fejében én sem erőltettem a bemutatását otthon.

Többször meglépte, hogy hétvégente csak a városban sétáltunk fel-alá reggel 8-tól, majd délre mind a ketten haza mentünk megebédelni (saját lakásba, külön-külön), majd 13:30-15:30-ig ismét csak a városban kellett vele szédelegni (még a korlátozás előtt).

500 Ft-os kávéra is sajnálta a pénzt, hogy télen beüljünk valahová (jól fizető állás mellett).

Ő is munkahelyet akart váltani, én is. A 4. hónap magasságában bedobtam neki, hogy akár össze is költözhetnénk egy adott városban, de nem mondott semmi érdemlegeset, mert már addigra megpályázott egy másik helyet.

Egy szép hétfői napon megmondtam neki személyesen, hogy szakítani akarok, elegem lett a hangulatingadozásaiból és abból is, hogy este 10-kor akar folyamatosan felhívni, hamarabb nem, max 9 magasságában. Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem lehetett őszintén kommunikálni vele, nem vette teljesen komolyan a dolgokat. 2,5 óra hosszát győzködött, majd úgy voltam vele, hogy legyen egy próba. Másnap sem történ semmi, még rosszabb lett a helyzet. Majd szerdai napon dobtam. Végleg. Teljesen meglepte. De vége lett. Az a szomorú, hogy mind a ketten elmúltunk már 25 évesek és ő a “férfi”