Milyen volt a szerelmi csalódás, amit átéltél? Mennyi volt az az idő, amíg túl tetted magad rajta? Mit csináltál? Meddig húzódott ez az egész?

Szar volt nyilvánvalóan

De kb fél év alatt túl lehet rajta lenni. Eleinte munkába temetkeztem, aztán nekiálltam magam fejleszteni. Elővettem a régi hobbijaimat, alkottam, komolyabban vettem az edzést, amit addig is végeztem. Mivel vitte a barátaimat is, szereztem újakat. Szép lassan újraépítettem az életem.

A feldolgozás szintjét és idejét sem nagyon lehet összehasonlítani más emberekével. Mert minden ember más személyiségű, más kötődésű, és más élethelyzetben történt a szerelmi csalódás.

Nálam ez a feldolgozás kb. 1,5 évig tartott. Még akkor is ha a másik fél viselkedése gyorsan kiábrándított, úgy hogy egyébként évekig kitartottam mellette (csak ő ezt nem tudta kellően értékelni).

Én leginkább saját magamban csalódtam, hogy mennyire vak voltam (rózsaszín köd) hogy nem láttam a másik valódi énjét. És ennek a tisztánlátásnak a folyamata tartott valójában 1,5 évig.

De ez csak egy ragaszkodás, amikor a másik félben még mindig a jót a szépet akarjuk látni, ami nincs is...

A távolság és az idő múlása segített leginkább, és hogy új emberekkel vettem körül magam. Őt és a közös barátokat, ismerősöket teljesen kizártam az életemből. Ha nem tettem volna, akkor mindig kaptam volna információt róla (sok pletyka keringett vele kapcsolatban), de ezekre nem voltam kíváncsi és elegem is volt már a sok hazugságból. Idővel "új ember" lettem hogy megszabadultam attól a közegtől is (közös ismerősök), akik leginkább "segítettek" kavarni a sz*rt.

Nekem lb mint amikor fejbe vágnak olyasmi érzés.

Pl egyik volt párommal rózsaszín köd nevetés szerelem lamour minden, egyszercsak meg kijelenti amikor meglátott engem valahol kiszaladt utánam egy helyről, es monstam neki hogy bemegyek vele vissza a helyre akkor, nem engedte. Ne menjek be oda vele.

Amikor kérdezem miért összevissza hablatyol a haverjairol hogy van egy akit nem ismerek (beszaladtam es tenyleg csak pasik voltak akiket ismerek kivéve egyet, meg egy kiszolgálónő)és teljesen le volt fagyva, szinte remegett hogy de én vele együtt ne menjek be arra a helyre.(az nem zavarta, ha egyedül körbenézek bent)

Ilyen futcsaságaival teljesen le tudott küldeni a padlóra hirtelen hogy mi ez, hogy én x helyen ne jelenjek meg vele együtt?

Olyan elájulás érzést is éreztem de nem estem össze.

Amolyan sokkhatásszerű érzések.

És így tengődtem tovább a kapcsolatban hogy a rózsaszín szemüvegem már nem lehetett rajtam tovább. Red flagokkal lettem bombázva folyamatosan. Persze bizonyíték meg semmire semmi soha.

A kétkedés bizonytalanság lett bemmem úrrá.

És a felkészülés a majdani szakításhoz.

Annyiban jó volt hogy végig kitartott mellettem amig végre el tudom engedni végleg.

Mindig ott volt, ha magam alatt voltam a szakítástól, kibékült bármikor is.

Valójában ő maga segített nekem abban hogy kijózanodjam, nyitogassam a szárnyaim a szakításhoz, próbálkozzam és az egyik ugrásnál végleg ki is tudjak repülni, a fájdalmakban is velem volt ha igényeltem és aztám bombázozt az újabb redflagokkal , újabb "pofonok", hagyta ha tízszer akarok a falnak szaladni akkor menjek neki tízsszer is. Amig nem adom fel nem birom elengedni, nyitotta az ajtókat újra mindig.

De általában a szakításaim ilyenek is, hogy annyiszor megyek vissza ahányszor csak akarok.hiányérzéseket nem hagynak soha.

Ha pl sírok a szakítás miatt hiányzik, már pótolják is az űrt azonnal. Így ezek a kínok rendszerint enyhítve vannak.

És akkor van vége amikor én már saját akaratból, döntéssel, eltökélten le tudom zárni mindenféle nyivákolás sírás gyász nélkül.