Ha azon gondolkozom, hogy szeretem-e, akkor nem szeretem? Ha tudom, hogy nem fog örökké tartani, akkor nem ő a nagy ő?

Nem fogjátok megmondani az érzéseimet, amiket még én sem tudok, de érdekel a hasonló helyzetben lévők véleménye.

Legelső párommal vagyok most együtt, és többet vártam a szerelemtől. Eleinte úgy hittem, hogy ez azért van, mert sokan átvertek, becsaptak, elhagytak(volt egy szerelmi csalódásom, de számtalan barát hagyott el, plusz az egyik szülőm is).

Szeretem a párom, de nem érzem a rózsaszín ködöt, és nem érzem azt, amit mások éreznek. Emlékszem, amikor a barátnőim összejöttek a párjaikkal vagy amikor a fiú barátom meg az öcsém jött össze az első barátnőjükkel: "máris hiányzik, pedig még csak most ment el", "úgy várom a pénteket, mert akkor találkozunk Bálinttal", "úgy hiányzik". Én ezt nem érzem, meg vagyok nélküle is, teszem a kis dolgom, minden héten találkozunk, és hétköznap nekem nem szokott hiányozni. De ez már az eleje óta így van, egyáltalán nem vagyok rózsaszínködben. Azt nem tudom, hogyha lenne más, akkor is őt választottam volna, fogalmam sincs. Azt se úgy képzeltem el, ahogyan találkozunk, ahogyan egymásba szeretünk.